Bruno elhallgatott. A szemei hirtelen megakadtak Elena arcán, majd a homlokán lévő különös mintán. A gúnyos mosoly lefagyott az arcáról; a vér a torkába szorult, mert hirtelen felismerte azt a lányt, akit kilenc évvel ezelőtt egy eldugott bányásztábor tűzvészéből kellett volna eltüntetniük a cinkosainak.
– Te… – suttogta Bruno, és a keze önkéntelenül is a pisztolytáskájára csúszott. – Te még élsz?
Elena megállt a tornác lépcsőjén. Nem félt. A szemében az a mély, ősi tűz égett, ami a sivatag viharait is túlélte. Lassan maga elé tartotta az agyagedényt, és a vizet a száraz homokba öntötte a férfi csizmája elé.
– A víz nem a tiéd, Bruno – mondta Elena tisztán, hűvösen, de olyan erővel, hogy a fegyveresek is hátrébb húzódtak egy lépést. – És ez a föld sem az tietek. Kilenc évvel ezelőtt azt hittétek, hogy a tűzzel és a sebekkel el tudjátok törölni a múltat. De tévedtetek. A múlt visszatért. És ezúttal nem adjuk oda semmiért.
Bruno arca vörösre vált a dühtől. Elrántotta a fegyverét, és Diego felé célzott:
– Megölöm ezt a nőt, Ibarra! És veled együtt téged is elsöprünk erről a földről!
De mielőtt Bruno ujja ránehezedhetett volna a ravaszra, Diego egyetlen gyors mozdulattal előrántotta a saját vadászpuskáját, és a csövet egyenesen Bruno homloka közé szegezte. A fegyver fémkattanása élesen hasított bele a reggeli csendbe.
– Ha megpróbálod, Bruno – mondta Diego fagyos, halálos nyugalommal –, te leszel az első, aki nem éri meg a holnapi napot La Noria Vejában. Választhatsz: elmentek a fenébe innen, vagy itt hagyjátok a csontjaitokat a homokban.
Bruno a fegyver csövébe nézett, majd Diego acélos tekintetét látva rájött, hogy a férfi nem blöfföl. Lassan visszahúzta a fegyvert, a tokjába csúsztatta, és a fogait csikorgatva felszisszent:
– Még találkozunk, Ibarra… te meg a kis boszorkányod. Megfizetitek mindenért!
