A sivatagi törvény és a fekete lovas
A feszültség a chihuahuai sivatag perzselő porában szinte tapintható volt. A fekete lovon ülő Simon – akit Armando és a ranch főnöke, Héctor alig két napja még haldokló, rongyos csavargónak néztek, akit érdemes lenne a sivatagban hagyni – most egyenes derékkal, fenyegető és megfellebbezhetetlen nyugalommal ült a nyeregben. Mögötte öt fegyveres lovas sorakozott fel, a puskáik csöve pedig hűtlenül és pontosan Héctor embereire szegeződött.
Armando arca hirtelen vörösből halálosan sápadttá vált. A táska, amit még az előbb a földre dobott, és amiből Nora szétfröccsent holmiját próbálta gúnyosan kotorászni, most kicsúszott a kezéből.
– Si… Simon úr? –dadogta Armando, miközben a lovak patáinak porfelhőjében hátrább lépett egy lépést. – Mi… mi nem tudtuk… Azt hittük, hogy csak egy…
– Hogy egy senkiházi vagyok, akit a földre lehet tiporni, és akit a tizenhét éves lány segítségéért cserébe ki lehet dobni a sivatagba? – vágott közbe Simon, és a hangja – mély, acélos és fenséges – betöltötte a pusztaságot. – Teodoro Salgado unokája többet ér, mint az egész birtokotok, Armando. És ezt most meg is fogjátok tanulni.
Nora a porban állva, a kezében a leforrázott, régi fényképével és a takarójával, levegőt sem mert venni. A feje kavargott. Simon… a férfi, akinek a sebeit tisztította, aki csendben hallgatta végig a kétségbeesését, és aki a nagyapja, Teodoro őrmester nevének hallatán megállt… nem egyszerűen csak egy túlélő volt. Ő volt Simon Morales, a régió legnagyobb földbirtokosa, a hatalmas San Jerónimo-i és északi bányászati koncessziók ura, akinek a neve előtt még a legkegyetlenebb banditák is levették a kalapjukat.
Héctor, a ranch főnöke ekkor bukkant elő a főépület tornácáról, egy kávésbögrével a kezében. Amikor meglátta a fegyvereseket és a fekete lovon ülő Simon Moralest, a bögre kiesett a kezéből, és darabokra tört a kövön.
