Héctor hirtelen a székbe rogyott. A gőg, a kegyetlenség, amivel a cselédeket bántotta, egyetlen pillanat alatt elpárolgott.
– De… de Morales úr! Ez az egész életem munkája! Nem teheti ezt velünk!
Simon odalépett az ablakhoz, és kintről nézte, ahogy Nora a lóra száll, amit az egyik fegyveres készített elő a számára.
– Nem én teszem ezt veled, Héctor – mondta Simon hátra sem fordulva. – Hanem a saját embertelenséged. Te dobtál ki egy tizenhét éves árvát a hidegben, mert emberségből segített egy idegenen. A sivatag pedig nem bocsát meg azoknak, akiknek nincs szívük.
Két nappal később a ranch – amely mostantól hivatalosan a Salgado-Morales birtok nevet viselte – teljesen megváltozott.
A fegyveresek elmentek, a helyüket pedig becsületes gazdák, munkások és Teodoro őrmester egykori bajtársai vették át, akik örömmel fogadták Norát mint a birtok valódi úrnőjét. A régi sátrakat lebontották, a főépületben pedig friss festék, meleg tűz és tiszta szobák várták az új lakókat.
A délutáni napfény aranylóan sütött be a verandára. Nora a hímzett kis kendőjét igazgatta a kisaszatalon, amikor Simon lépett oda hozzá. A bal karja még mindig fel volt kötve egy sötét selyemkendővel, de az arcáról a fájdalom teljesen eltűnt.
– Nos, Nora? – kérdezte Simon egy meleg, őszinte mosollyal. – Megszoktad már a gondolatot, hogy mostantól te vagy a főnök ezen a helyen?
Nora felnézett a férfira, a szemében pedig ott csillogott a nagyapja makacs, de tiszta büszkesége.
– Még mindig hihetetlen, Simon – mondta a lány halkan. – Azt hittem, amikor kidobtál a sikátorból… vagyis amikor Armando kidobott, én meg téged ápoltalak… hogy a világ egy kemény, igazságtalan hely.
Simon lehajolt hozzá, a kezét gyengéden Nora vállára tette, és a szemébe nézett.
– A világ valóban kemény, Nora. De vannak pillanatok, amikor egyetlen ember jósága elég ahhoz, hogy egész birodalmakat mentsen meg. Te megmentetted az életemet a sivatagban. Most pedig… engedd meg, hogy én is megvédjem a tiédet. Addig, amíg csak akarod.
