– Morales úr… – nyelt egy nagyot Héctor, miközben a lábai megroggyantak. – Én… nem volt tudomásom arról, hogy…
– Hogy kit dobtok ki a portátokról, Héctor? – kérdezte Simon, és a lassan lóra hajolva lepillantott a földön álló férfira. – Négy évvel ezelőtt Teodoro Salgado őrmester megmentette az életemet a chiapas-i határon. Megígértem neki, hogy ha pernahajserként vagy bárhogy is, de a családjából valaha bárki bajba jut, én leszek az, aki fizet az adósságért. És ti… ti éppen most rúgtátok ki az unokáját egy szál takaróval, mert segített egy sebesült emberen.
Simon lehuppant a nyeregből. A bal karja, amelyen a csonttörés még élesen lüktetett, finoman megremegett, de a tekintetében nem volt gyengeség. Oda Sétált Nora mellé, letérdelt a porba, és saját kezűleg szedte össze a lány szétszórt holmiját, beleértve a nagyapja ezüst kabaladarabját és a kopott fényképet.
– Kelj fel, Nora – mondta Simon lágyan, de olyan határozott hangon, ami nem tűrt ellentmondást. – Többé nem kell a sivatagban alszanod.
Nora lassan bólintott, a könnyei pedig, amelyeket addig büszkeségből visszatartott, végre utat törtek maguknak az arcán.
– Simon… én nem tudtam, hogy…
– Nem is kellett tudnod, kislányom – mondta Simon, majd felállt, és a fegyveresekre intett. – Most pedig intézzük el az üzleti részét.
A következő órában a ranch irodájában olyan jelenet zajlott le, amiről a chihuahuai sivatagban még évek múlva is mesélni fognak.
Héctor és Armando remegő kézzel álltak az íróasztal előtt, miközben Simon jogi képviselője – aki a fegyveresekkel együtt érkezett meg a falu felől – letett egy vastag, hivatalos iratcsomót az asztalra.
– Héctor úr – mondta a jogász rideg, hivatalos hangon. – Simon Morales úr a mai napon érvényesíti azokat a jelzálogleveleket és adósság-átruházási okiratokat, amelyeket a ranchod az elmúlt három évben felhalmozott a bankunknál. A birtok a mai naptól hivatalosan Morales úr tulajdonába megy át. Húsz percetek van arra, hogy összeszedjétek a személyes tárgyaitokat, és elhagyjátok a kaput.
