A hétfő hajnali ébredés
A gyári fémkerítések felett még vastag, hűvös hajnali köd ült, amikor a kopott, tizenkét éves pickupom befordult a Valves del Bajío celayai üzemének főbejárata felé. A rádió csendes volt; csak a motor ritmusos zakatolása töltötte be a fülkét. A kesztyűtartóban egyetlen darab hivatalos okirat lapult: a cég teljes körű, 100%-os tulajdonosi részvénycsomagját igazoló irat, amelyet még az apámtól örököltem, és amelyet évek óta egy belső vagyonkezelő alap (Inés Valdés ügyvédnő irodája) kezelt, miközben én szerényen, hegesztőként és szerelőként éltem a saját gyáram árnyékában, mert meg akartam tanulni, mit jelent a munkások oldala is, mielőtt a névbe belebujtam volna.
De Ramiro Serrano – a fiam menyasszonyának, Luciának a gőgös, nagyképű apja, akit a tanácsadók bérletként ültettek be ügyvezető igazgatónak – úgy döntött, hogy az ő birodalma ez. Hogy a régi dolgozók csak teher, a kapu melletti kis fülke, ahol Doña Amalia őrködött harminc éven át, pedig eladható ingatlanrész egy gyanús ingatlanügylet keretében.
Pontosan reggel 4:45 volt.
Amikor leállítottam a motort a főkapunál, láttam, hogy Doña Amalia ott ül a kis őrfülkéjében. Az idős asszony, akinek a szeme már rosszul látott, de a szíve tisztább volt, mint bárki másé a vezetőségben, reszkető kézzel tartotta a bögréjét.
A kapu még zárva volt. De a parkolóban már ott állt Ramiro Serrano fényes, fekete limuzina-szerű terepjárója, és mellette két magántulajdonú biztonsági őr, akik épp egy feszítővassal készültek felnyitni a kapu melletti raktárfülke ajtaját, hogy „felszabadítsák a területet” a tanácsülés előtt, ahogy Ramiro írta az üzenetében.
Kiszálltam a kocsiból. A kopott farmerdzsekim volt rajtam, a jobb kezemen pedig ott virítottak a régi hegesztési égési sérülések nyomai.
— Hé, öreg! — kiáltott át az egyik biztonsági őr, egy kigyúrt, kopasz fickó, miközben meglengette a feszítővasat. — Ide be nem jössz! A gyár ma zárva van a kívülállók előtt. Serrano úr utasítása! Serrano úr ma takarítja ki ezt a mocskot!
