Lassan odasétáltam hozzájuk. A fiam, Gabriel – aki processtérnökként már ott lógott a gyári iroda ablakában egy kávéval a kezében, várva, hogy a főnöke megdicsérje – meglátott a parkolóban. Amikor meglátta, hogy ott állok a régi cipőimben, a fiam arcán egy pillanatra átsuhant a tiszta rettegés, nem az apja, hanem a saját pozíciója miatt.
— Apa? — motyogta Gabriel magában a fenti ablakból, de nem mert lejönni. Már ott sem mert állni mellettem, mert félt, hogy Ramiro meglátja.
A kapu megnyílik
— Nem vagyok kívülálló — mondtam halkan, de a hangom olyan mélyen és magabiztosan csattant fel a csendes reggelben, hogy a két biztonsági őr ösztönösen megtorpant. — Tomás Serrano vagyok. Bocs, Tomás Mendoza. Tomás… a gyár tulajdonosa.
A kopasz őr felnevetett.
— Tulajdonos? Te? Azt mondta Ramiro úr, hogy ma egy szerencsétlen nyugdíjast kell kirúgnunk, aki állást kér. Na takarodj innen, mielőtt kihívom a rendőrséget!
Ebben a pillanatban a főbejárati úton egy másik autó fékezett le nagy csattanással.
Inés Valdés, a cég vezető jogásza lépett ki a kocsijából. Elegáns kosztümben, a kezében egy vastag bőr aktatáskával indult el felénk, és mögötte… mögötte érkezett a helyi rendőrség két egysége, akiket az ügyvédnő hívott ki a birtokháborítás és a csalás gyanúja miatt.
Ramiro Serrano ekkor lépett ki a főépület üvegajtaján. Tökéletes öltönyben, az óráját villogtatva, diadalmas mosollyal az arcán indult el felénk.
— Na végre, Don Tomás! — kiabált Ramiro, még messziről gúnyolódva. — Látom, elhoztad az álláspályázatodat! Mondtam én, hogy a gyáramban éjjeliszekrény kell neked! Legalább itt senki sem fogja nézni a lyukas cipődet! A takarítók brigádjába felvehetlek, ha nagyon kérlelsz, de a kaput azonnal bontani kell!
A fiam, Gabriel ekkor már leszaladt a lépcsőn. Az arca fehér volt, mint a papír.
— Apa… apa, kérlek, ne csinálj botrányt! — suttogta Gabriel, és a kabátomnál fogva rángatott. — Ramiro a főnök! Ha most balhézol, engem is kirúgnak! Hogy mondhatod azt, hogy tiéd a gyár?! Őrült vagy?!
