— Nem tehetitek! — ordította Ramiro, és a fiam felé kapkodta a kezét. — Gabriel! Mondd meg nekik! A feleséged az én lányom! Mi egy család vagyunk!
Gabriel ott állt a fűben, a lába remegett. A fiam rám nézett, és a szemében nem volt többé gőg, sem ambíció; csak a tiszta, mély szégyen.
— Apa… — suttogta a fiam, és a térdére rogyott. — Sajnálom… Sajnálom, hogy ott a vacsorán… hogy nem védtelek meg… Azt hittem, ő a hatalom…
Lehajoltam, és a fiam vállára tettem a durva, égési sebhelyes jobb kezemet.
— Gabriel — mondtam csendesen. — A hatalom nem abban rejlik, hogy kurbli vagy öltönyt viselsz, és másokat megalázol a cipőjük miatt. A hatalom ott kezdődik, amikor tiszteletben tartod azokat, akik a kenyeret teszik az asztalodra. Te a rossz emberhez dörgölőztél, mert azt hitted, a könnyű út a nyerő. De a gyár… a gyár az én véremből épült.
Az új rend
Három órával később a Valves del Bajío igazgatói irodájában ültem.
A falióra halkan ketyegett. A luxusbútorok, amiket Ramiro hozatott be a saját kényelmére, még ott álltak, de a papírjai már a szemetesben végezték.
A fiam, Gabriel ott állt az íróasztalom előtt. Nem volt rajta a méregdrága ing, csak a sima mérnöki köpenye.
— Apa… kirúgsz? — kérdezte halkan. — Megérdemlem. Tudom.
— Nem rúglak ki, Gabriel — mondtam, miközben átlapoztam az üzem délelőtti jelentését. — A mérnöki tudásodra szükség van. De a gyárban két hónapig nem kapsz fizetésemelést, és a büntetésed az lesz, hogy minden reggel hatkor te nyitod ki a kaput Doña Amaliával együtt. Megtanulsz kávét főzni az öregnek, és megtanulsz tisztelni minden embert, aki itt dolgozik.
Gabriel némán bólintott, a könnyei áttörték a gátat, de nem vitatkozott. Tudta, hogy ez a legkisebb ár volt, amit a gerincéért fizetnie kellett.
És Lucia?
