Ramiro megállt előttünk, a fiamat pedig elégedetten paskolta vállon:
— Látod, Gabriel? A fiad okosabb nálad. Tudja, hol a helye. Na, Inés ügyvédnő — fordult Ramiro az érkező jogászhoz —, pont jókor jött. Aláírhatja a papírokat az ingatlanrész eladásáról a vevőnek, míg én ennek az öregnek a kezébe nyomom a seprűt.
Inés Valdés megállt mellettem. Nem nézett Ramiro úrra. Odalépett hozzám, meghajtotta a fejét, és tisztelettudóan megszólalt:
— Jó reggelt, elnök úr. A rendőrség megérkezett. A dokumentumok készen állnak.
Ramiro mosolya hirtelen befagyott az arcán.
— Elnök… elnök úr? Milyen elnök úr? Inés, maga megőrült?! Ez a vénember egy hegesztő! Egy senki!
— Nem senki, Ramiro — mondtam, miközben előhúztam a zsebemből a hivatalos, aranypecsétes részvénykönyvet és a tulajdonosi igazolást, amit Inés átadott nekem. — Ez a gyár a nagyapámé volt. Az apámé volt. És most az enyém. Te csak egy bérelt ügyvezető igazgató voltál, akit azért ültettünk ide, hogy vezesd a gyártást, miközben én a saját két kezemmel teszteltem a rácsokat és a szelepeket a műhelyben, mert tudni akartam, hogyan dolgoznak az embereim.
A leleplezés és a bukás
Ramiro arcáról teljesen eltűnt a vér. A szemei dülledtek voltak, és a kezében lévő mappa kis híján kicsúszott az ujjai közül.
— Ez… ez nem lehet igaz… — dadogta, és Inésre nézett. — Inés! Maga mondta, hogy a tulajdonos külföldön van! Hogy az alap kezel engem!
— A tulajdonos mindég itt volt, Ramiro úr — mondta az ügyvédnő hidegen. — Csak magának nem volt esze ahhoz, hogy észrevegye: az a „vénember”, akin a vacsorán gúnyolódott, az a férfi, akit a cipője miatt megalázott, az aláírásával hagyta jóvá a magának adott mandátumot is. És a mandátuma… a mai nappal lejár.
A rendőrök ekkor léptek oda Ramiro mellé.
— Ramiro Serrano úr? — kérdezte a hadnagy. — Letartóztatjuk hivatali visszaélés, hamis okiratok készítése és a cégvagyon jogosulatlan elidegenítési kísérlete miatt.
