Az acél és a harag gyökerei
A műhely csendje szinte tapintható volt, miután a régi Lincoln-gép belső reléje utolsót kattant, és a hűtőventilátor is elhallgatott. A kinti esőcseppek ritkásan, de határozottan verték a bádogtetőt, lecsurgva a falakon lévő rozsdás foltok mentén.
Garland Whitaker ott ült a fejjel lefelé fordított műanyag kádon, a masszív, sötétkék munkásdzsekijében. A kezei, amelyek egykor birodalmakat építettek acélból és betonból, most a térdén pihentek. Ujjain a régi, makacs hegek úgy sötétltek a gyenge fényben, mint a földbe vésett barázdák.
– Kétszer – ismételte meg a halk, rekedt hangján, miközben a tekintetét a műhely sarkában felhalmozott fémhulladékra szegezte. – Kétszer is rám néztek úgy, mintha egy darab rongy lennék a saját házamban. Az egyik a saját hús-vér fiam, Preston. A másik meg az a nő, akit anyának hív. A feleségem… vagy hát, ami maradt belőle a társasági összejövetelek és a felszínes mosolyok után.
Lehúztam a piszkos, foltos hegesztőkesztyűt a kezemről. A bőröm piros volt a sugárzó hőtől, az ujjaim pedig merevek a nehéz nap munkájától. Odasétáltam a kis hűtőszekrényhez, kivettem két üveg hideg vizet, az egyiket átadtam Garlandnak. Elfogadta, de nem nyitotta ki; csak markolta, mintha az üveg hűvöse segítene lecsillapítani benne fortyogó dühöt.
– Nem kell ezt csinálnia, Garland – mondtam halkan, és a régi munkapadnak dőltem. – Maga nem tartozik sem nekem, sem a családomnak semmivel. Ez az esküvő… hát, Sydney mindig is olyan akart lenni, mint anya. Csillogás, drága ruhák, olyan emberek, akik soha az életükben nem fogtak még kalapácsot a kezükbe, csak hogy ne törjék le a műkörmüket. Ha nekik az a boldogság, hogy egy olyan ember mellett éljenek, mint Preston, akinek az önbecsülése egyenlő egy üres sörösdobozzal, hát legyen.
Garland felnézett. A szemeiben nem volt fáradtság; olyan acélos fény csillant bennük, ami miatt az emberek fél évszázadon át tisztelettel adóztak neki a építkezéseken.
