“A családja gazdag, Will. Csak küldj egy ajándékot.” A nővérem azt mondta, hogy három nappal azután, hogy felszereltem az esküvői ívet, megkért, hogy építsem meg.

– Will, az én fiamat, Prestont, elrontottam. Pénzben neveltem, nem munkában. Azt hitte, hogy az élet egy örökös bankett. Ha nem kapja meg a pofonra a választ az élettől, soha nem lesz belőle férfi. És az a lanyod… a nővéred… nos, ő tökéletesen illik hozzá. Két gőgös, üres lélek. De én nem fogom hagyni, hogy a birodalmamat, amit ötven évig építettem az izmaimmal, átvegyék olyanok, akik még egy szöget sem tudnak beverni egyenesen.

Vasárnap délután, a ceremónia napján, a levegő nehéz volt a vihar előtti fülledtségtől.

A Whitaker-birtok parkolója tele volt csillogó, márkás autókkal. A messzeségből hallatszott a vonósnév zenei játéka, és a drága ruhákba öltözött vendégek serege lassan gyűlt össze a nagy tölgyfa alatt – pontosabban annál a helyen, ahol a műanyagból és olcsó anyagokból összetákolt pót-ívet állították fel, miután az én acélkapumot lebontották.

Én nem mentem el oda.

A műhelyben ültem, a régi kádra támaszkodva, egy pohár hideg vizet kortyolgatva. A rádió szóljon halkan a sarokban, amikor kintről egy nehéz terepjáró motorhangja hallatszott.

A Ford pickup fékezett le a kapu előtt. Nem Garland ült benne.

A sofőrajtó kinyílt, és anyám szállt ki. A drága, ezüstszínű selyemruhája csupa sár volt a bekötőút sáros részétől, a frizurája pedig szétesett a fülledt szélben. Amikor meglátott a nyitott ajtóban, az arca eltorzult a kétségbeeséstől és a dühtől.

– Will! – kiabált felém, miközben sántikálva, a magas sarkú cipőjével küszködve elindult a lépcső felé. – Te… te szörnyeteg! Mivel vetted rá Garland Whitakert?!

Felálltam a kádrol, és hűvösen néztem rá.
– Miről beszél, mami? Nem vettem rá semmire.

– Ne hazudj nekem! – zihálta anyám, és megállt a küszöbön, a levegőt kapkodva. – Az esküvő… botrányba fulladt! A díszvendégek fél órája érkeztek meg a kapuhoz, de Garland lezárta a hátsó bejáratot azzal a nehéz acélkapuval, amit te hegesztettél! A limuzinok nem férnek át! Preston apja pedig ott áll a ceremónia közepén, mikrofonnal a kezében, és azt mondja a vendégeknek, hogy a saját fia egy korrupt, semmirekellő senki, és amíg ki nem fizeti a kölcsönöket, amiket tőle vett el, egyetlen centet sem kap a családi vagyonból!