– Nem a lányodról van szó, Will – mondta határozottan. – Hanem a tisztességről. Azt a lányt te nevelted félre? Nem. Te csak egy fiú voltál, aki megpróbálta összetartani a családot, miközben az apád a füstben élt, az anyád meg a társadalmi státuszát féltette. De tudod mi a baj a Whitaker családdal? Azt hiszik, hogy a pénz megveszi a gerincet. Azt hiszik, hogy ha elég magas falat húznak a birtok köré, akkor a valóság nem találja meg őket.
Felállt a kádról, a csontjai halkan roppantak egyet.
– Három nap van hátra – mondta, és a hangja kemény, parancsoló lett. – Három nap, amíg a fiam összeházasodik a nővéreddel a mi birtokunkon. És hallgass ide, Will: ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy az esküvőmet egy banda elkényeztetett, gátlástalan hólyag vegye át, miközben téged, aki saját kezűleg építetted fel az oltárukat, kidobnak a kutyák elé… akkor rosszul ismersz.
A próbatétel napja
A következő negyvennyolc óra úgy telt el, mint egy lázálom. Garland nem ment haza. A felesége, Eleanor, kétszer is hívta a mobilján, dühösen követelve, hogy térjen vissza a rezidenciára, mert a dekorációk és a vendéglisták miatt sürgős döntésekre lenne szükség. Garland mindkétszer kinyomta a telefont, majd végleg kikapcsolta.
A műhelyemben dolgoztunk. Újra elővettem a régi Lincoln-gépet. Nem esküvői ívhez hegesztettünk most; hanem valami máshoz. Garland egy szokatlan kéréssel állt elő: egy olyan masszív, acélból készült kapuelemet akart a birtok hátsó bejáratához, ami nem engedi át a limuzinokat, ha a sofőrök nem az ő engedélyével érkeznek.
– Miért csinálja ezt, Garland? – kérdeztem szombat délelőtt, amikor a flex szikrái szétfröccsentek a levegőben. – Ezzel tönkreteszi a saját fia esküvőjét.
Garland letette a drótkefét, amivel a varratokat tisztította, és rám nézett. A por belepte az arcát, de a mosolya keserű volt, mégis őszinte.
