1. fejezet: A kék szalag utolsó szála
A kórházi kórteremben a neonfény élesen villogott a fehér falakon. A bőrömön még ott éreztem a Cape Fear folyó jeges vizének szorítását, de a fizikai fájdalmat teljesen elnyomta a bénító felismerés. A szemeim előtt folyamatosan lepergett az az öböl melletti móló, ahol Nathan kiabálta a nevemet, és ahol a halálfélelem összetörte a maradék illúziómat is.
Ben ott ült az ágyam mellett, a feje lelógtatva. A régi szürke pulóverem, amit a hátizsákjából húzott elő, még mindig nedves volt a folyó szagától.
– Nem akartam hinni a fülemnek, amikor tegnap este meghallottam őket – folytatta Ben, a hangja elcsuklott. – A dolgozószoba ajtajáig mentem, hogy kérjek egy pohár vizet, de hallottam, ahogy Anya és Nathan suttognak. Nathan azzal fenyegetőzött, hogy ha nem beszéllak rá, hogy ma reggel felvedd azt a ruhát, azonnal visszavonja a jelzáloghitel-kifizetést. Anya pedig… Anya csak bólogatott, Clare. Azt mondta, hogy egy kis fájdalom még senkinek sem ártott, csak állj ki mellette a vendégek előtt.
A torkom elszorult. A könnyeim végre utat törtek maguknak, de nem volt bennük megkönnyebbülés. Csak egy mély, maró gyűlölet önmagam iránt, amiért huszonnégy éven át egy olyan illúzióban éltem, hogy a családom a menedékem.
– A pénz… – suttogtam, a hangom alig volt hallható. – Az a pénz, amit havonta küldtem neki a törlesztőkre…
– Elköltötte, Clare – vágott közbe Ben keserűen. – Már tavaly felélte a tartalékokat, amikor befuccsolt a kisvállalkozása. De nem akarta, hogy megtudd, mert félt, hogy cserbenhagyod. Nathan pedig… Nathan rájött. Megvette őt. Pontosan úgy, ahogy meg akart venni engem is.
Az ajtó hirtelen kinyílt.
Teresa, a szociális munkás lépett be a kórterembe, egy vastag mappával a kezében, mögötte pedig Dr. Elias Morgan, a sebész lépdelt. Az orvos köpenye kissé gyűrött volt, de a tekintete meleg és határozott maradt.
