– Mintha egy másik életbe csöppentem volna – feleltem, és a pulóverem ujját a csuklómra húztam, ahol a halvány lila foltok még mindig emlékeztettek a konyhapultra. – Nem félek attól, hogy Nathan hol van. De a düh… a düh még mindig itt van bennem. Nem is Nathan miatt, hanem Anya miatt. Hogyan képes valaki eladni a saját lányát egy jelzáloghitelért?
Elias mély levegőt vett, majd a tekintetét a messzeségbe fúrta.
– A kétségbeesés, Clare, olyan helyekre kényszeríti az embereket, amiket soha nem gondoltak volna magukról. Az édesanyád hozzászokott ahhoz, hogy ő irányít, és hogy mások áldozzák fel magukat érte. De ez nem a te hibád. Te nem vagy az ő adósságainak a fizetőeszköze.
A zsebemben rejtőző telefonom hirtelen rezegni kezdett.
Megdermedtem. Az elmúlt napokban letiltottam Nathan számát, de Anya hívásait csak némítottam. Most egy ismeretlen szám villogott a képernyőn.
Vettem egy mély levegőt, és felvettem.
– Clare? – Anya hangja volt. De nem az a magabiztos, parancsoló hang, amit egész életemben hallottam. Ez a hang törékeny volt, rekedt, és szinte könyörgött. – Clare, kérlek… a bank… kiürítették a számlát. Ben elhozta a kulcsokat, és azt mondta, soha többé nem akar látni. A házat… a házat elárverezik hétfőn. Nincs hova mennem.
A vonal túlsó végén felhangzott egy elfojtott zokogás.
Egy pillanatig csend volt. A tenger morajlása betöltötte a teraszt, míg én a telefonomat szorítottam. Éreztem, hogy a szívem mélyén valami végleg elpattan – nem a fájdalom, hanem az a láthatatlan kötelék, ami huszonnégy éven át fogva tartott.
– Anya – mondtam, a hangom olyan hideg és tiszta volt, mint a téli reggel. – Amikor ma reggel felébredtem, rájöttem valamire. Én már nem tartozom neked semmivel.
– Clare, én vagyok az édesanyád! – kiáltotta a telefonba, de a hangja már elveszítette minden erejét.
