A kikötő felett leselejtezett, nehéz viharfelhők lassan szétoszlottak, de a levegőben még mindig ott feszült a puskaporos hangulat. Az étterem főbejárata előtt lassan gyűlekezni kezdtek az estére meghívott díszvendégek – a város befolyásos üzletemberei, helyi politikusok és a tengerparti szövetség elnöke, Arthur Pendelton, aki köztudottan nem tűrte a botrányokat, de a pénzét még annál is jobban szerette.
Richard arcán feszült, hideg veríték csorgott. A zsebében ott lapultak Elena kulcsai – a némán letett tiltakozás, amit a bátor étteremvezető hagyott hátra, amikor rájött, hogy a főnöke nemcsak a törvényeket, de az alapvető emberi tisztességet is sárba tiporja a saját hiúságáért.
Daniel ott ült a távolabbi, csendes sarokban, Atlas pedig – mintha csak érezné gazdája belső viharát – mozdulatlanul, masszív testével a szék lábához simulva őrizte a békét. Daniel finoman a kutya fejére tette a kezét, miközben az ablakon át a lassan sötétülő vizet bámulta. Tudta, hogy a vihar még nem ért véget.
A konfrontáció a recepció előtt
– Richard! Mi a fene folyik itt? – lépett be a főbejáraton Arthur Pendelton, a szövetség elnöke. Az arcán látszott a türelmetlenség. – A vendégek kint állnak a lépcsőn, a média is megjelent néhány fotó kedvéért, mire várunk? És mi ez a hír valami kutyáról meg a törvénytelen kitiltásokról?
Richard azonnal átváltott a simaorrú, magabiztos vendéglátó üzemmódba, bár a szeme sarkából folyamatosan Elenát és a sarokban ülő Danielt leste.
– Semmi komoly, Arthur! Csak egy kisebb félreértés volt a személyzettel – mondta Richard, és idegesen elmosolyodott. – Néhány vendégünk allergiás, vagy egyszerűen csak… nos, nem szereti, ha állatok tartózkodnak az elegáns étkezőben. De mindent ellenőrzés alatt tartunk. A szabályzatunk egyértelmű: az étterem területére tilos behozni állatokat.
Elena, aki a bárpult mögül figyelte az eseményeket, nem bírta tovább. Kilépett a pult mögül, a kezében egy nyomtatott dokumentummal és egy kis digitális diktafonnal.
