Néhány hónapon át Margaret Hayes idegennek érezte magát a saját otthonában. Napjai nagy részét zárva töltötte a kis hálószobában, amit neki kapott, várva, amíg a menye elhagyja a konyhát, hogy csendben kiosonhasson, gyorsan egyen valamit, és bevegye a szükséges gyógyszert.
Claire úgy tűnt, bosszúsan volt mindentől, amit Margaret tett. A léptei bosszantották. Az evés módja bosszantotta. Még a légzése hangja is sértette őt. Szándékosan emelte fel a hangját, amikor a férjével, Danielrel beszélt, ügyelve arra, hogy az anyja minden szót halljon. Követelte, hogy Margaret minél inkább rejtve maradjon a látóhatártól. Egy este Daniel maga is belépett anyja szobájába, és azt mondta neki, hogy nem szabad elhagyni, hacsak nem feltétlenül szükséges.
Aznap Margaret már nem bírta tovább. A gyógyszere órákkal korábban kellett esedékes, és az éhség fájdalmasan kezdett összeszorulni a gyomrában. Remegő eltökéltséggel bement a konyhába.
Claire az asztalnál ült egy bögre kávéval. Amint meglátta anyósát, az arca bosszúságot jelentett meg.
“Mindenkinek könnyebb élete lenne, ha végre meghalnál.”
Margaret ujjai remegni kezdtek. A csésze kicsúszott a kezéből, és széttört a padlón. Claire durván visszalökte a hálószoba felé. Kicsivel később hozott neki egy tányér hideg kátát és egy szelet kenyeret.
Így bántak egy olyan nővel, aki férje halála után egyedül nevelt fel két gyermeket, fenntartotta a háztartást, dolgozott a kertben, és szinte egész életét fiának és lányának szentelte.
Évekkel korábban Daniel megérkezett Claire-rel és Claire lányával, ragaszkodva ahhoz, hogy a városban az élet túl drága és nehéz lett. Azt mondta az anyjának, hogy mindannyian jobban járnának egy fedél alatt. Margaret hitt neki.
A fiatal családnak a ház legjobb szobáit adta, és egy keskeny kis hálószobába költözött. Még gyanakodni sem kezdett, amikor Daniel egy délután több papírt hozott neki, és azt mondta, hogy az aláírására csak néhány közüzemi ügy rendezéséhez kell. Teljesen bízva fiában, anélkül írta alá, hogy elolvassa.
