“Margaret Hayes? Tényleg te vagy az? Te voltál a tanárom!”
A neve Susan Miller volt. Helyi ügyvédként dolgozott, és aznap üzleti ügyben érkezett a létesítménybe. Amint meghallotta az egész történetet, azonnal megkérte, hogy lássa, milyen dokumentumokat kapcsolnak a házhoz.
“Ha az okiratot azért írták alá, mert valakit megtévesztettek, és az aláíró nem értette, milyen dokumentumot ír alá, a tranzakció megtámadható,” mondta Susan magabiztosan. “Ilyen helyzetben gyorsan kell cselekednünk.”
Daniel felemelte a fejét.
“Anya, miért vonnánk be azonnal idegeneket? Család vagyunk. Rokonok vagyunk.”
Margaret úgy nézett rá, ahogy még sosem tette. Az a sajnálat, ami mindig is meglágyította az arcát, eltűnt.
“A család nem bújt el az anyát a saját hálószobájában. És a család nem viszi el idősotthonba csak azért, hogy helyet csináljon a házban.”
Claire megragadta a férjét az ujjánál.
“Elég volt. Indulunk.”
De már nem volt lehetséges csendben elmenni. Emily felvette a telefont.
“Felveszem a kapcsolatot a szociális szolgálatokkal és a felnőttvédelmi szolgálatokkal,” mondta határozottan. “Hadd vizsgálják meg a szakemberek, mi történt. Most ne menj sehova.”
Claire még sápadtabb lett.
“Mi köze van a védelmi szolgálatoknak ehhez?”
“Ők azzal kapcsolatosak, hogy gyermeket vársz, miközben nyíltan halált kívánsz egy idős embernek, aki egy tető alatt él. Ez sokat elárul az otthonod légköréről.”
Daniel lassan leült egy székre a fal mellett, és mindkét kezével eltakarta az arcát. Először tűnt már nem úgy a férfinak, aki irányítja. Ijedtnek, tehetetlennek és rettenetesen kicsinek tűnt – valakinek, aki túl későn jött rá, meddig engedte, hogy a dolgok eljussanak.
Margaret nem lett abban az idősotthonban élő lakó.
Emily felajánlotta, hogy ideiglenesen a saját otthonában marad. Másnap reggel Susan elkezdett dolgozni a papírmunkával. Egy héttel később az ügyet bíróság elé terjesztették. Az eljárás során világossá vált, hogy a dokumentumokat szándékosan mutatták be, ami megakadályozta Margaretet abban, hogy megértse, ajándékozási okiratot ír alá.
