A magánszoba levegője egyetlen pillanat alatt megfagyott. A csirke piccata illata hirtelen kellemetlenné vált, a poharakban csilingelő jégkockák zaja pedig elnémult, mintha egy láthatatlan karmester intésére mindenki visszatartotta volna a lélegzetét.
A huszonkét barát, aki percekkel ezelőtt még jóízűen nevetett David atyai jóindulatú hazugságán, most mereven bámult Mollyra, majd a fehér asztalterítőre kiterített iratokra.
David arca – amely addig a sikeres, büszke nyugdíjas magabiztos ragyogását mutatta – hirtelen halotthalvány lett. A szeme sarkában egy izom rángatózni kezdett. Felpattant a székéből, és a hangja, amely eddig mindig olyan megnyugtatóan, szinte lassan mélyről jött, most éles füttyentésként hasított a csendbe:
– Ez… ez egy beteg, rosszindulatú vicc! Molly, neked elment az eszed? Egy családi ügyet akarod ezekkel a hamis…
– Csend legyen, David – mondta Molly. Nem kiabált. A hangja olyan hűvös és határozott volt, mint egy bíróé a tárgyalóteremben. – A megyei irathivatalban harmincegy évet húztam le. Megtudom különböözni a hivatalos pecsétet egy hamisítványtól. És a dokumentumon szereplő közjegyző, akinek a neve alatt ez átment? Ő tavaly novemberben elhunyt. Nagyon rossz ötlet volt egy olyan ember nevét használni, aki már a föld alatt van, David. Az iratok elakadnak az adóhivatalnál, ha valaki kicsit is jobban megnézi. De te arra számítottál, hogy Susan a szemműtétje utáni bizonytalanságban soha nem kér másolatot.
Susan ott ült a terítő szélén. A keze remegett, de a tekintete kristálytisztává vált. Az a köd, amit David hónapokon át óvatosan épített köré – a „drágám, te csak felejtesz”, „te túlterhelt vagy”, „bízz bennem, én jobban tudom” –, most egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, mint a hajnali pára.
De még nem a feleség elárulása fájt a legjobban. Hanem a név.
A név, amely a hamisított aláírás alatt szerepelt második tanúként.
Susan lassan előrehajolt, és a papírra nézett. Ott állt: Dr. Robert Hayes.
