A duplex visszakerült Susan kizárólagos tulajdonába. A bérlő, az idős postás, továbbra is ott lakott a földszinten, és amikor Susan egy őszi délelőttön átment, hogy ellenőrizze a tetőt, a férfi meleg kávéval kínálta, és csak ennyit mondott:
– Örülök, hogy visszatért, Mrs. Hale. A háznak mindig szüksége volt a igazi gazdájára.
David nem kapott börtönt – első offense, és a kora miatt egyezséget kötöttek: feltételes büntetés, a cégből való teljes kizárás, valamint az összes elsikkasztott pénz visszafizetése a duplex árából. Egy kis, bérelt lakásba költözött a város túlsó felében, ahová senki sem ment látogatóba. A barátai eltűntek. A nevek, amiket évtizedekig épített, egyetlen délután alatt porrá égtek.
December elején Susan az otthoni irodájában ült Pittsburgh közelében, a téglaépült Cape Cod ablakán át nézte a hulló hópelyheket. A szemműtétje teljesen sikerült; a látása éles volt, kristálytiszta, semmilyen köd nem homályosította el a világot.
Az asztalon nem voltak eldugott mappák. Nem voltak jelszavak, amiket mások kezeltek helyette.
A telefonja megcsörrenni látszott. Molly volt az, aki át akart jönni egy bögre forró csokoládéra.
Susan mosolygott. Felvette a kabátját, rákattintott a kulcscsomóra – amelyen most már csak a saját lakásának, a saját autójának és a saját életének a kulcsai lógtak –, és kilépett a tornácra. A levegő hideg volt, tiszta és életteli. És amikor mély levegőt vett, tudta, hogy a történetét végre ő maga írja.
