Robert Hayes. A család háziorvosa, David évtizedes teniszpartnere, és az a barát, aki a szemműtétje utáni héten átjött hozzájuk, hozott egy tál házi levest, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézve ezt mondta: „Susan, David mindent megtesz érted. Tudom, milyen nehéz most a gyógyulás, de bíznod kell benne. Olyan hálás lehetsz, hogy egy ilyen gondoskodó férjed van.”
Egy tőr döfött Susan szívébe. Nem a pénz. Nem a duplex. Hanem az a tény, hogy a háló, amit köré fontak, nemcsak a férjétől jött, hanem attól az embertől is, akitől gyógyszert, gyógyulást és emberséget várt volna.
– Robert… – súgta Susan, és a hangja alig volt hallható a teremben.
David megpróbálta menteni a menthetőt. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Susan vállát, mint a rég Múltban, amikor el akarta terelni a figyelmét:
– Susan, kedvesem, figyelj rám. Ez az egész… ez félreértés. Hayes doktor csak aláírt valamit rutinból, mert azt hitte…
– Ne érj hozzám! – Susan olyan hirtelen állt fel, hogy a széke hátraesett, és hatalmas robajjal csapódott a parkettára.
A huszonkét vendég közül többen is hátrahúzódtak. Az illúzió, hogy ez egy békés nyugdíjas vacsora, teljesen megsemmisült.
– Harmincnyolc év – mondta Susan, és a szemeiben nem volt könny. Csak egy olyan fagyos tűz égett, amit David még soha életében nem látott a feleségén. – Harmincnyolc éven át azt hittem, hogy egy olyan ember mellett élek, aki védi a hátamat. Azt hittem, a csendes hangod azért van, mert te vagy a megfontolt. De nem voltál megfontolt, David. Csak türelmes voltál. Megvártad, amíg öregszem. Megvártad, amíg elhomályosul a látásom. Megvártad, hogy anyám meghaljon, hogy a földet, ami az enyém volt, átjátszhasd egy cégnek, amit te irányítasz a háttérben.
– Ez nem igaz! A cég… a Hale Residential Partners a mi jövőnket szolgálja! – kiáltott fel David, és a maszkja végre lekopott; az arcvonásai eltorzultak a dühtől és a lebukástól való rettegéstől.
