A gépkocsi gumijainak csikorgása hirtelen elhalt a kavicsos felhajtón. Egy fekete Mercedes SUV fékezett le a gyarmati ház oldalában, és a motor leállása után a kocsiajtó nehezen nyikordult meg a nyári hőségben.
Vivienne a tenyerébe szorította a barna borítékot és az apró fekete fülhallgatót, miközben Evelyn nővér óvatosan visszahúzta a csipkefüggönyt.
– Menj – suttogta Evelyn, miközben a kezét Vivienne vállára tette. – Ha most elrontjuk, Vanessa azt fogja hinni, hogy te is benne vagy. Hagyd, hogy azt higgye, csak a szokásos gyászoló, akit kidobtak az ajtón.
Reginald Thorne még egyszer, utoljára ránezett a lányára. Nem volt benne félelem. Csak az a kemény, hajthatatlan tartás, amellyel egy egész birodalmat épített fel New Yorkban.
– Emlékezz arra, amit mondtam, Vivienne – suttogta az apja rekedtes, de határozott hangon. – Ne hagyd, hogy a nevünk egy hazugságon alapuljon. Most pedig menj ki hozzájuk.
Vivienne vett egy mély levegőt, a borítékot és a fülhallgatót a kabátja belső zsebébe csúsztatta, majd kinyitotta a konyha hátsó ajtaját.
A fülledt délutáni levegő arcul csapta. A Mercedesből nem Vanessa szállt ki, hanem a sofőr, akit a Thorne család évtizedek óta bérelt, és azonnal kinyitotta a hátsó ajtót. De a kocsiból nem a megilletődött, fekete ruhás özvegy lépett elő, hanem Juniper, a mostohatestvére. A huszonéves lány arca kipirult, a kezében egy dizájner táskát szorongatott, és a szemeiben nem a gyász könnyei csillogtak, hanem az a fojtogató türelmetlenség, ami akkor önti el az embert, amikor egy hatalmas vagyon átvételére vár.
– Vivienne? – Juniper megállt a kavicsos úton, és a szemöldökét ráncolva nézett a féltestvérére. – Mit keresel te itt? Azt hittük, már elmentél a temetőből a többi jelentéktelen rokonnal.
Vivienne a legtermészetesebb arcát vágta magára. Megigazította a fekete blézerét, és hűvösen a lány szemébe nézett.
