– A sofőr itt hagyott, Juniper. Azt hittem, van bennetek annyi emberség, hogy elvisztek a városig, de úgy látszik, még a temető kapujában sem bírjátok elviselni a jelenlétemet – felelte Vivienne, pontosan adagolva a sértődöttséget a hangjában.
Juniper arcán egy gúnyos mosoly futott át. Nem sajnálta; élvezte a pillanatot.
– Nos, sajnálom, de a kocsiban nincs hely számodra. Anyu és én most jövünk a temetői hivatalból, és rengeteg a dolgunk a hagyatékkal. A cég holnap reggel átkerül az anyu nevére, és a birtokot is át kell strukturálni, mielőtt a könyvelők megvizsgálnák a számlákat. Szóval… ha megkérhetsz, hívj magadnak taxit.
Ebben a pillanatban a Mercedes hátsó ablaka leereszkedett, és Vanessa elegáns, aranykeretes napszemüvege mögül előtűnt a mostohaanyja hideg, kiszámító arca.
– Juniper, ne pazarold a szót egy olyan emberre, akinek soha semmi köze nem volt a család igazi sikereihez – mondta Vanessa hűvös, kimért hangon. – Vivienne, kedvesem, remélem, megérted, hogy a házat holnapra ki kell ürítened. Az apád ügyvédje átküldi a papirost. Nincs szükségünk arra, hogy a múlt kísértetei ott lógjanak a nyakunkon, miközben az új korszakot építjük.
Vivienne bólintott. Nem mondott semmit. Nem vitatkozott. Tudta, hogy minden egyes szó, amit most kiejt a száján, csak arra jó, hogy elterelje a figyelmüket arról, ami a hátuk mögött történik.
– Rendben, Vanessa – mondta csendesen Vivienne, és hátrább lépett a kocsifeljáróról. – Remélem, elégedettek vagytok azzal, amit kaptatok.
Vanessa elégedetten biccentett a sofőrnek, a Mercedes motorja felbőgött, és a fekete jármű nagy sebességgel porfelhőt hagyva maga után elhajtott a gyarmati ház elől.
Amikor az autó piros féklámpái eltűntek a fák mögött, Vivienne a füléhez emelte a kis fekete fülhallgatót, és bedugta a fülébe. A vonal túlsó végén Reginald hangja tisztán és élesen hallatszott:
– Elmentek?
