Vanessa levegőért kapkodott. A térdei megrogytak, és a legközelebbi szék támlájába kapaszkodott, hogy el ne essen.
– R-Reginald…? – suttogta a nő, és a hangja alig volt hallható. – Ez… ez nem lehet igaz… mi eltemettünk… egy testet…
Reginald lassan felemelte a kezét, és a székből a feleségére szegezte a mutatóujját.
– Nem a testemet temettétek el, Vanessa – mondta Reginald, és a bariton hangja betöltötte a termet, pont úgy, mint évtizedeken át a tárgyalásokon. – Hanem a saját gerinceteket. Azt hittétek, hogy ha lassan megmérgeztek, és elhitetitek a világgal, hogy az öregség végzett velem, akkor a birodalom a tietek lesz. Elfelejtettétek, hogy a Thorne nevet nem azért építettem fel, hogy olyan ragadozók falják fel, akik még a hűséget sem képesek megkülönböztetni a kapzsiságtól.
Az ügyvéd, aki eddig sápadtan nézte a papírokat, most lassan felállt, és a mappáját a táskájába süllyesztette.
– Mrs. Thorne… vagyis mostantól csak Vanessa asszony – mondta az ügyvéd fagyos udvariassággal. – A mai naptól kezdve a cég jogi képviselője nem az ön ügyvédje, hanem a kerületi ügyészség. A hamisítás, a sikkasztás kísérlete és a szándékos mérgezés vádjával a letartóztatási parancs már érvényben van.
A rendőrtisztek előreléptek. A hideg acél bilincs kattanása hallatszott, amikor Vanessa csuklójára kattant, miközben a nő hisztérikus sikolyra nyitotta a száját, de a hang elakadt a torkán, amikor meglátta a sarokban álló lányt.
Vivienne nem mosolygott. Nem volt benne bosszúvágy. Csak az a mélységes béke, amit az érez, aki végre visszakapta a saját nevét.
Reginald lassan odagurult a lányához. Megállt előtte, felnézett, és a kezét nyújtotta. Vivienne le Térdelt az apja elé, és a tenyerébe zárta a meleg, erős ujjait.
– Köszönöm, apa – suttogta a lány.
– Nincs mit köszönni, Vivienne – mondta Reginald, és a szemében végre felcsillant az az őszinte, apai büszkeség, amire harmincöt éven át várt. – Mostantól kezdve a cég, a ház és a jövőnk… a miénk. Együtt építjük újjá.
