A vacsorateremben hirtelen olyan fojtogató, kristálytiszta csend sűrűsödött, amelyben még a mennyezeti csillár üvegprizmáinak halvány rezgése is fülsértő zajnak tűnt. Az ezüst étkészletek megcsikordultak a tányérokon, amikor Preston Waverly lassan visszahúzta a kezét a krémszínű mappától. Az arca, amely eddig a régi pénzre jellemző, évtizedes gyakorlattal csiszolt, megjátszott jóságot sugározta, most egyetlen pillanat alatt rideg, fagyos maszkká változott.
– Daniel – kezdte Preston, és a hangja olyan sima és mély volt, mint egy téli reggelen befagyott tó felszíne. – Úgy látom, félreérted a helyzetet. Ez nem valamilyen külső vizsgálat. Ez a család ügye. És a család körén belül a magánélet… nos, az a hagyományaink része.
Caroline lassan felnézett a férjére. A szemeiben nem a szokásos, vak bizalom csillogott, hanem az a hirtelen, dermesztő felismerés, ami akkor önti el az embert, amikor rájön, hogy a vázák, amik között felnőtt, nem porból, hanem idegen csontokból épültek.
– Apa… – suttogta Caroline, és a hangja remegett. – Mi van abban a mappában? Miért van ott Daniel hitelszáma?
Preston rá sem nézett a lányára. A tekintetét végig Danielen tartotta, mintha egy makacs, alsóbbrendű alkalmazottat mérne fel, akit rosszul tanítottak be a cég protokolljára.
