– A birtok fenntartása, Caroline, nem olyan, mint a te kis manhattani lakásod bérleti díja – mondta Beatrice Waverly, az idős nagymama, aki eddig a fejét az ezüst teáskannára billentve gúnyolódott. Most azonban a szeme sötéten és élesen szúrt. – A Waverly Point adósságai nem a mi negyedéves mérlegünkben szerepelnek. A tavalyi vihar rongálásai, a kikötői móló felújítása, a jogi alapok… mindez olyan tőkeinjekciót igényelt, amit nem lehetett a családi alapítványból közvetlenül kivenni anélkül, hogy a hatóságok fel nem figyelnének a gyanús mozgásokra. Szóval, szükségünk volt egy tiszta, hitelképes, független ingatlanra vagy fedezetre a környéken. Egy olyan ember nevére, akinek a múltja makulátlan, de a háttere elég sebezhető ahhoz, hogy ne ugráljon.
Daniel érezte, hogy a forróság szétárad a mellkasában, de a kezei – azok a kézfejek, amelyek apjával együtt hólapátokat cipeltek Worcesterben – most kőkeményen ráfogtak az asztal szélére.
– Szóval nem egy szerepet akartatok adni a birtok irányításában – mondta Daniel, és a hangja olyan csendes volt, hogy a mellette ülő unokatestvérek hátrahúzódtak. – Nem a család részévé akartatok tenni. Ti felvettetek egy 1,2 millió dolláros jelzáloghitelt a nevemben, a saját banki adataimat felhasználva, miközben én azt hittem, hogy a hétvégén a feleségem családjának a vendége vagyok.
Preston hirtelen elnevette száraz, gúnyos nevetését. – “A nevedben”? Ugyan, Daniel. Te a Waverly családhoz mentél feleségül. Minden,amid van, beleértve a bankszámládat is, annak a kegyelemnek köszönhető, hogy Caroline téged választott a sok ezer senki közül. A hitelt a mi cégünk ügyvédi irodája intézte, a digitális aláírásodat pedig… nos, egy modern házasságban a felek bíznak egymásban, nem? Caroline biztosan elfelejtette megemlíteni neked, hogy aláírt egy általános meghatalmazást a vagyoni ügyekben, mielőtt összeházasodtatok.
Daniel hirtelen a feleségére nézett. – Caroline? Ez igaz?
