Caroline arcáról lecsúszott minden szín. A kezében tartott vizespohár megremegett, a víz kiloccsant a fehér terítőre. – Nem… én nem tudtam semmiről… apa azt mondta, hogy ez csak egy rutinszerű vagyonjogi nyilatkozat a közös adóbevalláshoz… én soha nem hagytam volna jóvá, hogy…
– De igen, kedvesem – szakította félbe az anyja, Beatrice, jéghideg mosollyal. – Pontosan tudtad, hogy a nevedre írt alapokból éltek. Ha Daniel nem írja alá keddig a végső jóváhagyást a bankban, a birtok zárolásra kerül, és a nevetek, a státuszotok, az egész kis manhattani énetek egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlik. Miért csinálnál ebből drámát? Úgyis csak egy kis papírmunka egy olyan embernek, aki a “hétvégéken” szokott dolgozni.
A teremben beállt a végső, fojtogató csönd. A Waverly család tagjai ott ültek az ezüst és a gyertyák fényében, tökéletes öltönyökben és ruhákban, teljesen meggyőződve arról, hogy Daniel – a worcesteri kézbesítő fia – most összeomlik a súly alatt, mert a neve, a hitelképessége és a jövője mostantól az ő tulajdonuk.
De tévedtek.
Daniel lassan felállt az asztaltól. A széke lába hangosan megcsikordult a parkettán. Nem kiabált. Nem csapott rá az asztalra. Olyanenesen, méltóságteljesen állt ott, mint aki végre megszabadult egy évtizedes, nehéz bilincstől.
– Preston – mondta Daniel, és a tekintete egyenesen az idős patriarkába fúródott. – Azt mondtad, hogy nekem nincs családi infrastruktúrám. Igazad van. Nekem nem volt apám, aki banki csalásokat rejtett volna el a nagybirtokok hátterében, és nem volt nagyanyám, aki gúnyolódott volna azon, hogy a tisztességes munka mit jelent. De van valami, ami neked nincs meg.
Preston a szemöldökét ráncolta. – És mégis mi lenne az, Daniel? Egy maroknyi büszkeség, amivel nem tudsz kifizetni egy számlát?
