– Nem – mondta Daniel, és a zsebébe nyúlt. Előhúzta a telefonját, a képernyőt felmutatva az asztal felé. – Nekem van egy képernyőfotóm a hitelbizottsági aktáról, a bankpecsétekről, és arról a sárga cetliről, amin az áll: Szerezd meg Daniel beleegyezését keddig. És tíz perccel ezelőtt, amíg ti még a levest ettétek, elküldtem ezt az egészet a Massachusettsi Kerületi Főügyészség gazdasági csalásokkal foglalkozó osztályának, valamint a bank belső auditjának, mint egy gyanús, kényszerített hitelkihelyezési kísérletet a tudtomon kívül.
A szobában elszabadult a pánik.
Beatrice nagymama hirtelen felállt, a teáskanna megbillent, és a sötét folyadék szétfröccsent a terítőn. Preston arca pedig hirtelen olyan vörös lett, mint a legértékesebb bordeaux-i bor a poharában.
– Te… te megőrültél! – üvöltötte Preston, miközben felpattant az asztaltól. – Ezzel saját magadat is tönkreteszed! A neved szerepel a hitelkérelmen! A te hitelképességed ég le velünk együtt!
– Lehet – mondta Daniel, és a száján egy hideg, magabiztos mosoly húzódott. – De én hozzászoktam a hólapátoláshoz, Preston. Én tudom, milyen az, amikor a talaj fagyos, és a munka nehéz. Nektek viszont… nektek fogalmatok sincs arról, milyen az, amikor a kastélyatok, a kőfalaitok és az évszázados neveitek hirtelen egyetlen tollvonással megolvadnak a törvény előtt.
Caroline felállt az asztaltól. A könnyek szabadon futottak az arcán, a kezét Daniel felé nyújtotta: – Daniel… kérlek… én ezt nem tudtam… hova mész?
Daniel lenézett a feleségére. A szeretet, amit iránta érzett, nem tűnt el egy pillanat alatt, de a szemében most már ott ragyogott a felismerés: ez a ház, ez a család soha nem volt a otthona. Csak egy csapda volt, amit kényelmes szőnyegekkel takartak el.
– Haza, Caroline – mondta Daniel halkan. – Olyan helyre, ahol a nevem még az enyém. Ha akarod, jöhetsz. De ha maradsz… akkor választanod kell a neved és közém.
