Az éjszakai csend árnyai
Ellie a kék párnáját szorosan a mellkasához ölelve ült a konyhasarokban lévő kis széken. A szemei vörösek voltak a sírástól, de a tekintetében már nem a félelem, hanem az a fojtogató, koravén beletörődés lakozott, ami egy tízéves gyermek számára soha nem lenne szabad, hogy természetes legyen.
Nora letette a cetlit az asztalra, és lassan odalépett a kislányához. Letérdelt elé, a tenyerébe fogta Ellie apró, jéghideg ujjait, és mélyen a szemébe nézett.
– Kicsim… – suttogta Nora, és a hangja alig rezdült meg, de az erejében ott feszült az anyai védelem vad tüze. – Kérlek, mondj el anyának mindent. Mi történt ma este abban a házban, mielőtt Claire elhozott ide?
Ellie az ölébe sütötte a tekintetét, a szája pedig hosszan remegett, mielőtt megszólalt volna.
– Ryan bácsi… már napok óta ott volt – kezdte a kislány törékeny hangon. – A nagynéném és apa mondták, hogy nehéz időszakon megy keresztül, mert elküldték a munkahelyéről. Azt mondták, hogy csak egy-két napig alszik a vendégszobában. De tegnap… tegnap apa bejött a szobámba, amikor épp a házi feladatomat írtam az asztalnál. Azt mondta, hogy Ryan bácsinak nagyobb szüksége van a csendesebb szobára, mert interjúkra készül online, és a vendégszoba túl zajos a nappali mellett.
Nora ökölbe szorította a kezét. A körmei belefúródtak a tenyerébe. Adam… a volt férje, aki egy évvel ezelőtt még azt ígérte a bíróságon, hogy Ellie mindenek felett áll, és a legjobb körülményeket biztosítja számára az új családjában.
– És hol aludtál te éjszaka, drágám? – kérdezte Nora, miközben a hangját a végsőkig kontrollálta.
