A campanari kis ház fehér falain megcsillant a délelőtti napfény, de a levegőben hirtelen olyan dermesztő csend lett, mintha megállt volna az idő. Javier – a férfi, akit Lucía több mint húsz éven át halottnak hitt, vagy akiről azt feltételezte, hogy önszántából hagyta hátra – remegő kézzel fogta meg a kopott faajtó keretét.
A szeme megtelt könnyel, miközben újra és újra végigmérte a lányát, mintha attól tartana, hogy ez az egész csak egy eltévedt délibáb, amely a legelső szellőre eloszlik.
– Lucía… – suttogta újra, és a hangja szinte belefulladt a tornyosuló érzelmekbe. – Te jó ég… Hogy találtál ide? Azt hittem… Azt hittem, soha többé nem látlak.
Lucía lábai alatt megremegett a talaj. Az elmúlt öt év minden megaláztatása, a Méndez Álvaro állomáson átélt éjszakai feszültség, az Álvaro által rákényszerített korlátozott élet, és a nagymama régi, sárgult képeslapja hirtelen egyetlen súlyos hullámként csapódott össze a fejében.
– A… a képeslap – nyögte ki végül Lucía, és a hangja alig volt hallható a torkában lévő gombóc miatt. – A nagymama hagyta ránk. Ott volt a cím a hátoldalán. De… de mit mondtál az imént, apa? Mit akartál mondani azzal, hogy pénzt küldtél?
Javier arca hirtelen eltorzult a fájdalomtól és a haragtól. Elhúzta a kezét a szájáról, beljebb intette a lányt a hűvös, könyvekkel és régi papírokkal teli előszobába, majd gondosan bezárta az ajtót a hátuk mögött.
A Titok, Amit Elrejtettek
– Gyere be, kincsem… Kérlek, gyere be – mondta Javier, és gyengéden átkarolta Lucía remegő vállát.
A nappaliban az asztal szélén ott feküdt egy nyitott jegyzetfüzet, mellette pedig megsárgult banki igazolások és átutalási bizonylatok tornyosultak. Javier leültette Lucíát egy kopott, de kényelmes fotelbe, maga pedig le Térdelt elé a padlóra, akárcsak akkor, amikor még kislány korában meséket olvasott neki.
