Javier felnézett a lányára, és a szemében megcsillant a büszkeség.
– Mit tervezel, Lucía?
– Azt, amit már rég meg kellett volna tennem. Nem megyek Marbellába. És nem fogok csendben tűrni – mondta, miközben előhúzta a zsebéből a letiltott telefont, és egy mozdulattal kicserélte benne a SIM-kártyát. – De mielőtt bármit tennénk, van valaki, akit fel kell hívnom. Egy régi ismerős, aki szintén nem felejtette el, hogy mit tett az Alcázar és a Montalbán család.
Javier összeszűkítette a szemét.
– Ki az?
– Clara Vidal – válaszolta Lucía halvány, de magabiztos mosollyal. – Az a nő, akit az apjuk a saját családja ellen fordított, de aki most a bíróságon darabokra szedi őket.
A Marbellai Hívás
Közben a marbellai luxusstég napfényes teraszán Álvaro Montalbán a karórájára nézett, majd idegesen kortyolt bele a narancslevébe. Mellette Teresa, az anyja, elégedetlenül rázta a fejét.
– Már délelőtt van, Álvaro! – mondta éles hangon Teresa. – Hogy lehet, hogy ez a lány még mindig nem hívott? Mondtam, hogy alkalmatlan mindenre. Biztos elkésett a buszról, vagy elrontotta a szobafoglalást. Ha miattam nem lesz friss gyümölcs az asztalon, amikor visszatérünk a fürdéstől, megkeseríti az életét.
Álvaro elmosolyodott, és lezseren legyintett.
– Ugyan, mama. Ne aggódj. Lucía hová menne? Nincs pénze, nincs családja, és a kártyáját is folyamatosan felügyelem. Egy nap alatt visszatér a helyére, mint mindig.
Ekkor a telefonja megcsörrent a zsebében.
Álvaro diadalmas mosollyal kapta elő a készüléket, azt gondolva, hogy Lucía az alázatos bocsánatkérésével hív, amiért nem érkezett meg időben.
– Na, végre! – mondta hangosan, hogy Teresa is hallja. – Hol a fenében vagy már, Lucía? Tudod, hogy a szobának…
– Álvaro – vágott közbe a vonal túlsó oldaláról egy olyan hideg, nyugodt hang, amit a férfi még soha életében nem hallott a feleségétől.
Álvaro hirtelen elhallgatott. A hang nem volt könyörgő. Nem volt benne a megszokott félelem.
