– Lucía? Hát te…
– Én semhol sem vagyok, Álvaro – szakította félbe a felesége. – De van egy jó hírem. A marbellai szállodai szobát kinyithatjátok magatoknak. Sőt, a jövőben az összes számlát saját magatoknak kell fizetnetek. Mert a valenciai központi bankhivatal, a rendőrség gazdasági osztálya és egy bizonyos Clara Vidal ügyvédnő éppen most zárolja a cég összes számláját, beleértve azt a tőkét is, amit húsz év alatt törvénytelenül vettetek el tőlem és az apámtól.
A telefonban halálos csend lett.
Álvaro arca hirtelen kifehértedett. A narancslé pohár kicsúszott a kezéből, és ezer darabra törik a márványpadlón.
– Micsoda?! – hördült fel Álvaro, de a vonal már süket volt. Lucía kinyomta a telefont, és a kártyát egyetlen határozott mozdulattal kettétörve dobozba dobta a campanari ház asztalán.
A Végjáték Kezdete
Három héttel később a madridi gazdasági bíróság épülete előtt a napfény élesen világította meg a lépcsőket.
A tömeg és az újságírók gyűrűjében Álvaro, Teresa és a család többi tagja próbált elsurranni a kamerák elől. Az egykori félelmetes, untouchable Montalbán birodalom vezetői most bilincsben, vagy a hatóságok szigorú felügyelete alatt kényszerültek szembenézni a valósággal. A hamisított okiratok, a vagyonlopások és a családi machinációk hálózata végleg összeomlott.
Nem messze tőlük, a lépcső tetején Clara Vidal és Lucía állt egymás mellett.
Clara méltóságteljesen, elegáns sötét kosztümben nézte, ahogy a bírósági őrök elvezetik azokat, akik egykor azt hitték, hogy a félelemmel és a pénzzel bárkit megvásárolhatnak.
– Köszönöm, Clara – mondta csendesen Lucía, miközben a kezét a táskájában lévő régi, sárgult képeslapra szorította.
– Nincs mit megköszönnéd, Lucía – fordult hozzá Clara, és meleg, őszinte mosollyal nézett a szemébe. – Mi ketten csak arra tanítottuk meg őket, amit sosem akartak megérteni: hogy a méltóságot nem lehet hitelbe venni, és a múltat sem lehet örökre elásni.
