A 170 000 eurós árulás és az igazság pillanata
A valenciai kora délutáni hőség megült a teraszon, de Daniel Ferrer ereiben a vér olyan fagyossá vált, mintha még mindig az edmontoni téli fagyban állna, mínusz harminc fokban. A citromfa zöld levelei mögül nézte azt a nőt, aki egykor a felesége volt, és akit az anyja, Carmen, valamint a testvére, Irene gyakorlatilag rabszolgasorba taszított az elmúlt négy évben.
A 170 000 euró – az a kemény munkával, ipari gépek javításával, dupla műszakokkal és fagyos raktárakban eltöltött éjszakákkal megkeresett vagyon, amit havonta pontosan átutalt a család számlájára – nem a jelzáloghitel törlesztésére vagy az ígért kávézó alapjaira ment el. Nem. Ebből a pénzből vették meg azt a csillogó, 75 hüvelykes tévét, a luxusbútorokat, Irene új autóját, és azokat a márkás táskákat, amelyek ott tornyosultak a nappaliban.
Miközben Lucía a konyha padlóján ült, a kezei véznák voltak, a szemei alatt felsejlő sötét karikák pedig a lassan kibontakozó, kezeletlen limfóma és a kimerültség brutális valóságáról árulkodtak, Carmen még mindig gúnyos mosollyal az arcán állt felette.
– Ha végeztél, felmosd a házat – ismételte meg Carmen hűvös, parancsoló hangon. – És ne felejtsd el bevenni a teát, amit Irene hozott a gyógyszertárból. Nem engedhetem meg, hogy egy beteg ember fertőzze a családot.
Daniel nem várt tovább. Kilépett a citromfa mögül. A bőröndje a kőre huppant, a nehéz gurulás hangja pedig úgy csapódott be a verandán, mint egy dörrenés.
A Konfrontáció a Verandán
Carmen arca egy pillanat alatt elveszítette a magabiztos színét. Irene, aki a nappaliból lépett ki egy pohár frissítővel a kezében, elejtette a poharat; a kerámia darabokra tört a csempén, a narancslé pedig szétfröccsent a lábunk előtt.
– Daniel…? – dadogta Irene, a szemeiben a hirtelen feltámadó pánikkal. – Te… te csak csütörtökön jöttél volna! A repülő…
