– Az összes számlát zároltuk – mondta Dr. Carvajal, miközben az iratokat rendezte. – A ház, mivel a hitelt te fizetted ki a kanadai keresetből, és a tulajdonjogi papírok szerint a te neveden volt a végső letét, teljesen a tiéd, Daniel. Az édesanyád és a testvéred ellen pedig hivatalos eljárás indul sikkasztás, csalás és emberi méltóság megsértése miatt.
Carmen felállt, és a fia elé rohant, a könnyeit törölve:
– Daniel! Én vagyok az anyád! Hogy tehetsz ilyet?! Hová megyünk mi? Ez a mi otthonunk!
Daniel megállt az ajtóban, a bőröndjét a kezében tartva. Egy utolsó pillantást vetett arra a nőre, aki szült, de aki soha nem szerette őt igazán, csak mint egy pénztermelő eszközt tekintett rá.
– Arra a helyre, Anya, ahová mindannyian tartotok – mondta hidegen. – A saját tetteitek következményei közé.
Új Kezdet Valencia Szívében
Hat hónappal később a valenciai Carmen körút egyik csendes, napsütötte sarkában egy új kis kávézó nyitotta meg a kapuit. A cégér egyszerű volt, de elegáns: „Café de Lucía”.
Az ablakon át beáramló kora délutáni napfény megcsillant a frissen festett falakon és a fa asztalokon. A pult mögött Lucía állt, egészségesen, a haja ismét dúsan és fényesen keretezte az arcát, a szemeiben pedig ott ragyogott az az életkedv, amelyet a betegség és a kínzások sem tudtak teljesen kiirtani.
Daniel a kávéfőző gép mellett dolgozott, éppen a tökéletes eszpresszót készítve egy vendégnek, amikor a nyíló ajtó csilingelése hallatszott.
Lucía odalépett hozzá, átkarolta a derekát, és a vállára hajtotta a fejét.
– Tudod, Daniel… még mindig hihetetlen, hogy itt vagyunk. Hogy ez a miénk.
Daniel letörölte a gép karját, átölelte a feleségét, és gyengéden homlokon csókolta.
– Nem a tiéd, nem az enyém, Lucía – mondta mosolyogva, miközben a városon átsütő valenciai napfényt nézte. – Ez a miénk. És senki sem veheti el tőlünk soha többé.
