Elővette a zsebéből a telefont. A kijelzőn megjelent a kanadai számlavezető bank alkalmazása, valamint a spanyol fiók, amelyre a pénz érkezett.
– Azt mondtad, a pénz a tiétek, anya? – kérdezte Daniel egy jeges mosollyal. – Nézzük csak meg a jogi helyzetet. A számla, amelyre utaltam, kizárólag az én nevemre szól, te csak meghatalmazott voltál a költségek kezelésére. De az elmúlt négy év összes utalását, a saját kezűleg aláírt hamisított költségelszámolásokat, a lakásvásárlásokat, Irene autójának törlesztőjét és a táskák blokkjait mind lementettem.
Irene elsápadt.
– Daniel… nem teheted! Testvérek vagyunk! Nem hívhatod a rendőrséget a saját családodra!
– Ti soha nem voltatok a családom. Ti egy bűnszövetkezet vagytok, amelyik a saját menyét éheztette, míg a pénzemet lapátoltátok a zsebetekbe – mondta Daniel, és megnyomta a hívásgombot.
Nem a rendőrséget hívta először. Az ügyvédjét, Dr. Carvajalt tárcsázta, akit még aznap délutánra a helyszínre rendelt két gazdasági nyomozó kíséretében, akiket a repülőtérről hívott fel a hivatalos csalási bejelentés után.
A Mentőautó és a Szabadság
Fél órával később a La Moraleja-i elegáns utca csendjét a mentőautó szirénája törte meg. A szomszédok az ablakokból lesték, ahogy a mentősök hordágyon hozzák ki Luciát, akinek az arcára végre oxigénmaszk került, és akit azonnal a La Fe Egyetemi Kórház onkológiai osztályára szállítottak a megfelelő, sürgősségi kezelésekre.
Daniel a mentőautó mellett állt. Lucía a kocsiba szállás előtt gyengén megszorította a kezét.
– Daniel… köszönöm…
– Még semmit sem köszöntél meg, szerelmem – mondta Daniel halkan. – Most gyógyulj meg. A többit én intézem.
Amikor a mentő elhajtott, Daniel visszasétált a házba. A rendőrök és az ügyvéd már ott voltak. Carmen és Irene a nappali kanapéján ültek, mindketten remegő kézzel; a magabiztosságuk végleg elszállt, amikor a nyomozók átkutatták a brifkóikat, és lefoglalták az összes ingatlanra vonatkozó papírt, amelyeket Daniel pénzéből, de Carmen nevére vásároltak.
