A Las Tablas-i üvegpalota csendjét csak a központi légkondicionáló alacsony, monoton zúgása törte meg. Kint, Madrid északi határában az éjszaka hideg ködbe burkolta az utcákat, de a Serrano Logistics igazgatói irodájában a levegő szinte fojtogatóvá vált.
Álvaro Serrano ott állt a masszív mahagóni íróasztal mellett, a kezében a kis, kopott műanyag fiambrerával – az ételhordóval –, amelynek fedelét félretolta. A papírlap, rajta a kézírásos költségvetéssel és a hátoldalán olvasott utolsó mondattal, úgy égett a kezében, mintha forró vas lenne.
„Egyszer meghívlak enni anélkül, hogy megnéznéd az árat.”
Álvaro szeme elé tolódtak a múlt képei. Nem a cégmilliók, nem a tőzsdei jelentések, nem a könyvelők által hajnalban átküldött grafikonok. Hanem az a fiú, aki tizenöt évvel ezelőtt ugyanebben a városban, a Vallecas negyed egyik kopott kis albérletében élt, amikor az apja csődbe ment, és a hitelezők elvittek mindent – még a konyhaasztalt is. Emlékezett arra a szorító, maró éhségre, amikor az ember nem azért nem eszik, mert nincs étvágya, hanem azért, mert a következő nap gyógyszerei vagy a villanyszámla fontosabbak.
Lucía Martín nem volt csupán egy szórakozott, új recepciós, aki rosszul írta ki a nevét a táblára. Ő egy harcos volt, aki egy pusztuló háborúban, teljesen egyedül próbálta megmenteni az édesanyját.
Álvaro óvatosan visszatette a papírt a fiambrerába, ráhajtotta a tetőt, majd leült a bőrforgószékbe. A számítógép képernyőjén még mindig ott villogott a logisztikai óriáscég negyedéves mérlege: 4,2 millió eurós nettó nyereség.
Hirtelen ez a szám groteszknek tűnt.
A Hajnali Hívás
Órákkal később, amikor a falióra már hajnali 3:15-öt mutatott, Álvaro nem ment haza a La Moraleja-i luxuslakásába. Előhúzta a belső HR-rendszerből Lucía személyi adatlapját.
Lucía Martín Gómez. Lakcím: Calle de Picos de Europa, Vallecas.
Nem gondolkodott sokáig. Felkapta a sötét gyapjúkabátját, a kulcsait, és lement a mélygarázsba. Az Audi A8-as halkan surrant ki a szürke épület elől, és indult dél felé, át a szunnyadó Madridon.
