A Vallecas negyed szűk, huszadik századi épületei csendben álltak a holdfényben. A Calle de Picos de Europa szám alatti bérház homlokzata kopott volt, a vakolat itt-ott lepattogzott. Álvaro leállította az autót a sarkon, és kiszállt. A hajnali fagy beleharapott az arcába.
Megkereste a megfelelő postaládát. Martín Gómez. A csengő mellett nem volt névjegykártya, csak egy halvány nyoma annak, hogy valaki régen letépte.
Álvaro nem csengetett fel. Nem akarta felébreszteni a beteget, vagy megszégyeníteni Lucíát a saját otthonában. Csak látni akarta azt a helyet, ahonnan ez a lány minden reggel felemelt fővel indult el, hogy mosolyogjon a recepciós pult mögött, miközben a táskájában a saját napi betevőjét osztotta be a gyógyszertári számlák javára.
Ahogy ott állt a sötét kapualjban, a zsebébe nyúlt, és az ujjai véletlenül rátapintottak a telefonjára. Megnyitotta a cég belső kifizetési rendszerét, és egyetlen mozdulattal jóváhagyott valamit, amit a jogászai valószínűleg álmukban sem mert volna megkérdezni tőle.
A Másnap Reggeli Vihar
Péntek reggel, pontosan 8:45-kor a Serrano Logistics recepciós pultjánál nyüzsgés volt. A beszállítók, az ügyfelek és a középvezetői stáb mind átmentek a főbejáraton.
Lucía sápadtan, de kifogástalan kiskosztümben ült a helyén. A haja most szorosan hátra volt fogva, a szeme alatt pedig sötét karikák árulkodtak arról, hogy az éjszakát ébren töltötte – részben a kórházból kapott újabb riasztások, részben pedig az miatt, hogy elfelejtette a fiambrerát az irodában.
Amikor meglátta, hogy Álvaro Serrano lép ki a liftből a titkárnőjével, a szíve a torkába ugrott. A vezérigazgató megállt a pult előtt. A szokásos hideg, távolságtartó kifejezés volt az arcán, de a tekintetében valami megváltozott.
– Jó reggelt, Lucía – mondta Álvaro, és a hangja elég hangos volt ahhoz, hogy a közelben álló menedzserek is hallják.
– Jó… jó reggelt, Señor Serrano – hebegte a lány, és a keze önkéntelenül is a pult alatti táskája felé rezzent, mintha ott lenne a fegyvere.
