Lucía a borítékra meredt. A papír tetején a cég hivatalos logója állt, alatta pedig egy összeg szerepelt, ami tízszerese volt annak, amit a fiambrera hátuljára felírt.
– Señor Serrano… én… én ezt nem fogadhatom el… ez… – a lány zokogásban törvén ki, a kezei remegtek, miközben a borítékhoz ért.
Álvaro elmosolyodott. Nem a szokásos fagyos, üzleti mosoly volt ez, hanem egy olyan arcvonás, amit az elmúlt tíz évben senki sem látott rajta.
– Márpedig el kell fogadnia, Lucía. Mert ahogy a hátoldalra írta: egyszer meghív enni anélkül, hogy megnézném az árat. És én ragaszkodom ahhoz, hogy ez a vacsora még ma este megtörténjen. Munkaidő után.
A Második Rész: A Vallecasi Este
Aznap este, amikor Las Tablas irodái végre elcsendesedtek, egy fekete Audi állt meg a Calle de Picos de Europa sarkán.
Lucía a bérház kapujában lépett ki. Egy egyszerű, sötétkék kabátot viselt, de az arca – bár még mindig látszott rajta a kimerültség – most valami különös, belső fénnyel ragyogott. Álvaro nyitotta ki neki az autó ajtaját, mint egy régi barát, nem pedig mint egy multimilliárdos cégvezető.
– Hová megyünk? – kérdezte Lucía, miközben beült az ülésre, és a táskájában szorosan fogta a borítékot, mintha attól tartana, hogy az egész csak egy álom, ami elillan, ha elengedi.
– Nem messze innen van egy kis hely – mondta Álvaro, miközben beindította a motort. – Ahol a leves még forró, a kenyér ropogós, és senki sem kérdezi meg, hogy mennyi a rezsi.
Amikor az autó elhajtott a szűk utcán, a bérház ablakából egy idős asszony – Carmen – nézte őket a függöny mögül, miközben a kezében tartott egy bögre meleg teát. Nem tudta pontosan, ki ez az elegáns férfi, de először látta a lányát, Lucíát úgy elmosolyodni, hogy a válla leereszkedett a feszültség alól.
