Az Alcalá de Henares-i kora reggeli hűvös levegőben a fém bőrönd kerekeinek zörgése élesen visszhangzott a macskaköveken. Ricardo az ablakból nézte, ahogy a felesége egyetlen mozdulattal felkapja a táskáját, és egyenes derékkal, letörölhetetlen méltósággal elindul a kapu felé. Az a magabiztos, gőgös mosoly, amellyel percekkel ezelőtt még az utcára dobta a huszonéves házasságukat, mostanra teljesen eltűnt az arcáról.
Don Javier Valcárcel nyitva hagyott vaskapuja feketén és hívogatóan sötétlett a szürke reggelben.
Elena megállt a kapu előtt. A kezében tartotta a kopott, burdeós színű jegyzetfüzetet – azt a negyvenhat oldalas kincset, amelyben az édesanyjától tanult kasztíliai hímzések, minták és szabászati tervek lapultak. Azok a tervek, amelyeket Ricardo egyetlen gúnyos mondattal próbált semmivé tenni: „Ki fogja ezt megvenni?”
De most nem Ricardo mondta meg, hogy mit ér az élete.
A Sötét Ház Titkai
Don Javier birtoka – egy tágas, tizenkilencedik századi kastélyszerű polgári ház, amelynek hatalmas kertje évtizedek óta elzárva élt a külvilágtól – csendes volt. Amikor Elena átlépte a küszöböt, a régiségek, a nehéz tölgyfa bútorok és a könyvek illatacsapta meg az orrát.
Javier egy elegáns, sötétkék fotelben ült a könyvtárszobában. Az asztalon két csésze gőzölgő kávé illatozott.
— Üljön le, Elena — mondta az idős férfi nyugodt, mély hangon, amiben nem volt sem sajnálat, sem tolakodó kíváncsiság; csupán tisztelet. — Tudom, hogy ez most hirtelen jött. De a birtoknak, és nekem is, olyan emberre van szükségem, aki nem ijed meg a holnaptól.
Elena letette a bőröndjét és a füzetét a szék mellé. A kezei – azok a kezek, amelyek hajnali kettőig varrtak, hogy kifizessék Ricardo első teherautóját – még mindig finoman remegtek.
— Don Javier… miért csinálja ezt? — kérdezte Elena, és a hangja stabilabb volt, mint amire maga is számított. — Nem ismer engem. Csak egy asszony vagyok, akit most dobtak ki az utcára.
