Egy novemberi délutánon, amikor a nap lemenő sugara aranyló fénybe borította a kastély udvarát, Elena a kerti padon ült Javierrel.

— Tudja, Javier — mondta Elena, miközben egy selyemdarabra hímzett geometrikus mintát igazított el —, azt hittem, hogy amikor Ricardo kidobott, a világ véget ért.

Javier elmosolyodott, és a kávéscsészéjére nézett.
— Nem a világ ért véget, Elena. Csak a csend, amit mások írtak elő magának.

Elena a füzet utolsó oldalára pillantott, majd felnézett az égre. A zene, amit huszonévig elnyomtak a zsúfolt mindennapok és a megaláztatások, most végre tisztán és hangosan szólt. És a saját kezével írta a jövőt.