A kapu lassan, hangtalanul kinyílt. De nem Elena lépett ki rajta.
Don Javier Valcárcel állt a nyílásban. Magas volt, kifogástalan öltönyben, és olyan hideg, megfélemlíthetetlen tekintettel nézett a fiatalabb férfira, hogy Ricardo ösztönösen visszalépett egy lépést.
— Ezen a birtokon, uram, nincs szükség a hangos szóra — mondta Javier, és a hangja hűvös volt, mint a téli reggel. — Elena asszony mostantól az én háztartásomat és jogi ügyeimet vezeti. Ha bármi elintéznivalója van vele, azt az ügyvédemen keresztül teheti meg.
— Ez az én feleségem! — kiáltotta Ricardo, de a hangja elcsuklott a saját bizonytalanságától.
— Már nem az — mondta csendesen egy új hang a háttér mögül.
Elena lépett elő a kerti ösvényen. Nem volt rajta a kötény, amit huszonévig viselt. Egy egyszerű, de elegáns sötétkék kabátot viselt, a kezében pedig ott tartotta a burdeós füzetet. A tekintetében nem volt düh, sem könny. Csak egy tiszta, hideg bizonyosság.
— A te neveden van a ház, Ricardo — mondta Elena, és a hangja tisztán csengett a reggeli csendben. — De a negyvenhat terv, a munka és a saját két kezem ára az enyém. És a bíróságon majd eldöntjük, hogy a semmi kié.
A Jövő Szövése
A következő hetekben Alcalá de Henares óvárosa rég látott változásokról suttogott.
Elena nemcsak Javier birtokának ügyeit intézte, hanem a füzetben szereplő mintákat is átültette a valóságba. Don Javier segítségével kapcsolatba lépett egy madridi divatstúdióval, amely kifejezetten a tradicionális kasztíliai kézművességet kereste a nemzetközi piacon. A negyvenhat tervből az első kollekciót még az ősszel bemutatták.
Marcos, a Valenciai Egyetemhallgató fiuk, és Lucía, a nagymamájánál élő lányuk azon a héten érkeztek meg Alcalá de Henaresbe, amikor kiderült: Ricardo vállalkozása csődközelbe került, mert a bankok zárolták a vitatott üzleti számlákat. A gyerekek nem az apjukhoz mentek. Egyenesen Javier birtokára sétáltak, ahol az édesanyjuk egy világos, napfényes műhelyben dolgozott, miközben a rádióban halkan szólt a zene.
