A pozuelói villa udvarán hirtelen olyan dermesztő csend nehezedett a levegőre, amit csak a szél susogása tudott megtörni a tuják ágai között. Beatriz Llorente ott állt a halomra rakott bőröndjei mellett, a kisfiát, Hugót szorosan a szoknyájához húzva, de a szemeiben már nem a korábbi gőg, hanem a puszta pánik csillogott.
Don Gonzalo De la Vega – aki az elmúlt évtizedekben Spanyolország egyik legbefolyásosabb iparmágnásaként szokott hozzá, hogy minden szava törvény – most tehetetlenül meredt menyére, Adriana Montalbánra. Az öregúr arcáról teljesen kifutott a vér.
— Ez… ez képtelenség — suttogta Gonzalo, és a hangja megremegett. — Álvaro… az én fiam… nem halhatott meg. Van egy cég, egy birodalom, amit holnap kell átvenni a tőzsdén…
— Pedig meghalt, Gonzalo — felelte Adriana, és a hangja hűvös volt, mint a májusi reggeli fuvallat Madrid felett. — Tegnap este óta hűvös a fürdőszoba padlója. És ha azt hiszi, hogy a fia halála után bárki is átveszi a cég irányítását anélkül, hogy a rendőrség vagy az adóhivatal át ne vizsgálná ezeket az ingatlanokat… nos, akkor nagyon alulbecsülte a jogászomat.
Clara Sanz, az ügyvédnő, határozott léptekkel lépett előre a táskájából kihúzott hivatalos iratokat lobogtatva.
— A villa birtoklevele teljes egészében Adriana Montalbán nevén van, Gonzalo úr. Ahogy a számlák kilencven százaléka is, amiket Álvaro az elmúlt nyolc évben a felesége örökségéből finanszírozott. Ha holnap reggelig nem ürítik ki a házat, a rendőrség fogja kényszeríteni a kilakoltatást.
A Sötét Titok a Fiók Mélyén
Mercedes, az anyós, aki eddig szótlanul kapaszkodott a kovácsoltvas kerítésbe, most hirtelen összeesett volna, ha a fia, Gonzalo el nem kapja a karját. Mercedes soha nem szerette Adrianát; mindig is „túl csendesnek”, „túl intelligensnek” tartotta ahhoz, hogy beillessze a De la Vega család felszínes, csillogó világába. De most, hogy a halott fiú titkai kiszivárogtak, Mercedes szemében nem a gyász, hanem a tiszta iszonyat ült.
