II. RÉSZ: A jegyzetfüzet titka és a leleplezés
A fehér rózsákkal díszített boltív alatt álló Álvaro és Lucía látványa még élesen égett Clara retinájában, amikor Javier bevezette őt a kocsijába. A motor halkan búgott, miközben az aranjuezi birtok kapui lassan bezárultak mögöttük. Clara a kesztyűtartóra támasztotta a fejét. A sebészeti sapka nyomai még ott piroshattak a homlokán, a ruhája pedig koszos volt a műtőben fröccsent vértől és fertőtlenítőtől.
— Jól van, doktornő? — kérdezte Javier halkan, miközben rákapcsolta a biztonsági övet, és óvatosan elindult a főút felé. A hangjában annyi melegség és hála csordult túl, ami azonnal meglágyította Clara megdermedt szívét.
— Azt hittem, életem legszebb napja lesz, Javier — mondta Clara rekedt, fáradt hangon, miközben a könnyeit próbálta visszatartani. — Tizennyolc hónapig szerveztem. Minden apró részletet Álvaro ízlésére szabtam. És mire odaértem… már nem is én számítottam. Mert egy hatéves kislány élete fontosabb volt, mint a tökéletesre tervezett recepció.
Javier egy pillanatra félreállt az út szélére egy csendes olajfa ligetnél. Odanyúlt a hátsó üléshez, és átadott Clarának egy meleg utazó termosz kávét, amit a kórház büféjéből hozott el még indulás előtt.
— Tudja, Clara? — nézett rá Javier komoly, mély barna szemekkel. — Az igazi emberek nem a dátumokat ünneplik, hanem az életeket mentik meg. Az a férfi, aki képes volt feladni önt egy elrontott időpont miatt, és azonnal a legjobb barátnőjét vette el a helyén… az soha nem is szerette önt igazán. Ő csak egy trófeát akart a házába, nem egy társat.
Clara belekortyolt a kávéba. A melegség szétáradt a testében, és a bénító fájdalom helyét lassan átvette a józan felismerés. De még nem tudta, hogy a legdurvább döfés – és a felmentés igazi bizonyítéka – nem az oltárnál történt, hanem otthon várja.
A visszatérés az üres lakásba
Két órával később Javier letette Clara lakóháza előtt Madridban. A lány megköszönte a fuvarozást, majd belépett a közös otthonba, amelyet eddig Álvaróval osztott meg.
