Álvaro megpróbált közelebb lépni, fenyegetően felemelve a kezét, de a bejárati ajtó hirtelen kinyílt, és Mateo ügyvéd, valamint két egyenruhás madridi rendőr lépett be a folyosóra.
— Uram, javaslom, hogy ne kövessen el újabb bűncselekményt a dr. Montes jelenlétében — mondta az egyik rendőr hidegen, miközben a papírokat lengette. — Kérem, hagyják el az ingatlant.
IV. RÉSZ: Epilógus – A legfényesebb csillag
Hat hónappal később.
A madridi San Carlos Kórház gyermekonkológiai osztályának folyosóján zsibongott az élet. A falakra színes rajzok voltak felragasztva, és a kis betegek éppen egy rajzversenyt tartottak.
Clara Navarro – aki a nevét visszavette a lánykori formájára – fehér köpenyben, mosolyogva lépett ki az egyik kórteremből. A kezében egy kis táblát tartott, amelyen az állt: „Inés Robledo – Teljes gyógyulás, holnaptól hazatérhet!”
A folyosó végén egy kislány futott oda hozzá, és szorosan átölelte a lábát.
— Doktornő! Akkor most tényleg hazamehetek? — kérdezte Inés csillogó szemekkel.
— Igen, hercegnőm! — simogatta meg Clara a kislány haját. — De ígérned kell, hogy vigyázol magadra, és ha az égboltot fotózod, küldesz nekem egy képet.
Az ajtóban Inés édesapja, Javier állt. Egy csokor friss, sárga napraforgót tartott a kezében – nem olyan hivatalos, rideg rózsákat, mint amilyenek az aranjuezi esküvőn lettek volna, hanem olyanokat, amelyek élettel és meleggel töltötték meg a teret.
— Azt hiszem, a napraforgónak jobb helye lesz az íróasztalodon, mint a vázában, Clara — mondta Javier félénk, de őszinte mosollyal.
Clara vett egy mély levegőt. Az elmúlt hónapok viharai – a válás, a bírósági csatározások, Álvaro összeomlása, amikor kiderült, hogy a cége is elfordult tőle a csalások miatt, és Lucía árulása – mind a hátuk mögött maradtak. A múlt hamuvá vált, de a hamuból valami sokkal tisztább és erősebb született.
