A lakásban fojtogató csend uralkodott. Álvaro még nem tért vissza a násznéppel; valószínűleg a vidéki birtokon ünnepelték az új, rögtönzött esküvőt Lucíával. Clara lekapta a táskáját, és a nappali asztalára dobta. Ekkor vett észre valamit, amit korábban a nagy rohanásban nem látott.
Az asztalon feküdt Álvaro bőrkötésű jegyzetfüzete – az a napló, amelybe a férfi a munkáját, a teendőit és a titkos ügyeit jegyezte fel. A mappa mellé valaki odadobott egy kinyomtatott WhatsApp-üzenetet, amelyet valószínűleg a nyomtatógép felejtett el törölni.
Clara reszkető kézzel vette fel a papírt. Az üzenetek valójában Álvaro és Lucía között zajlottak. Nem tegnap óta. Nem is egy hete.
„Lucía, ne aggódj. Clara holnap a kórházban lesz a szokásos ügyeletén. Megbeszéltem anyámmal: ha késik harminc percet, eljátsszuk a drámát. Az esküvő nem marad el, csak a menyasszony cserélődik ki. A tied lesz a gyűrű.”
„De mi van, ha korán odaér?” – kérdezte Lucía.
„Ne aggódj, felhívtam azt a helyi barátomat az építkezésről, hogy ha kell, fojtsa meg a forgalmat az északi úton, vagy egyszerűen intézze el, hogy lekössék a műtőben. Úgyis mindig a betegekkel törődik maga helyett.”
Clara levegőért kapkodott. A gyomra felfordult. Az az árulás, amit az oltárnál elszenvedett, nem hirtelen felindulásból elkövetett gaztett volt. Ez egy hónapok óta kitervelt, aljas összeesküvés volt a saját menyasszonya és a legjobb barátnője között, akik alig várták, hogy megszabaduljanak tőle, miközben a lakást és a bankszámlát is meg akarták kaparintani.
III. RÉSZ: Az igazság ára és a jogi csapda
Clara nem sírt többé. A könnyei elfogytak, és helyüket egy olyan hideg, megmásíthatatlan elszántság vette át, amelyet csak egy olyan ember érezhet, akit a halál torkából visszahozott életek edzettek meg.
Előhívta a telefonját, és felhívta az egyik legjobb barátját, egy befolyásos madridi válóperes és büntetőjogászt, Mateo Martínezt.
