— Jöjjön, Javier — mondta Clara, és a kezét nyújtotta a férfinak. — Menjünk ki a szabadba. Azt hallottam, ma délután csodálatos naplemente lesz Madrid felett, és még nem volt időm megnézni az eget.
Javier megfogta a kezét, és együtt indultak ki a kórház kapuján. Clara nem sántított, nem nézett hátra. Felemelt fejjel lépkedett előre, mert végre megértette: az igazi boldogságot nem az oltárnál mérik, hanem abban, hogy az ember mellette áll-e akkor is, amikor a világ a feje tetejére áll.
És odafent, a tiszta, délutáni madridi égbolton a napfény áttörött a felhők között, aranyló fénnyel borítva be az utat, amelyet mostantól saját maguk írtak.
Vége.
