A zene üteme abban a pillanatban pillanatra megbicsaklott. A szaxofonos levette a száját a hangszeriről, a dobos pálcája pedig a levegőben rekedt.
A fényűzően feldíszített bálteremben uralkodó zsivaly, a poharak csilingelése és a felhőtlen nevetés mintha egyetlen csapásra elvágólag megszűnt volna. A vendégek fejei lassan felénk fordultak.
William hangja nem volt dühös. Nem üvöltött, nem kiabált – a hangjában az a fajta kimért, mély, sziklaszilárd magabiztosság csengése volt, amit az ember csak olyan férfiaknál hall, akik pontosan tudják, mekkora súlya van minden egyes szavuknak. A jobb keze még mindig védelmezően, melegen pihent a derekamon.
Lydia arca egyetlen másodperc alatt elfehéredett. A tökéletesre sminkelt, ragyogó menyasszonyi maszkja mögül hirtelen felbukkant a pánik.
— William… te részeg vagy — mondta Lydia egy erőltetett, éles nevetéssel, miközben idegesen igazított egyet a több ezer dolláros Vera Wang ruhájának az ujján. — Ez egy privát családi pillanat. Gyere, Richard már vár a főasztalnál, igyunk egyet…
— Nem vagyok részeg, Lydia — felelte William halkan, de a hangja átjárta a csendes termet. — És ez nem családi pillanat. Ez a nővéred nyilvános megalázása volt, amit te hónapok óta szisztematikusan tervezel.
Lydia férje, Richard, s a szüleim már melletted álltak. Anyám arca elvörösödött a felháborodástól, apám pedig védelmezően lépett Lydia mellé.
— Fiatalember! — lépett elő apám, s a mutatóujját William felé emelte. — Nem tudom, ki maga, de nincs joga elrontani a lányom életének legszebb napját! Emily a mi lányunk, és ez egy belső ügy!
— Valóban? — fordult apám felé William. — És belső ügy az is, hogy a legidősebb lányukat a konyhaajtó mellé ültetik egy egyetlen székkel ellátott asztalhoz, miközben ő finanszírozta ennek a pompának az egyharmadát?
A tömegben suttogás hullámzott végig. Richard anyja, aki eddig a VIP asztalnál ült, most közelebb lépett, s a szemüvegén keresztül döbbenten nézett Lydiára, majd rám.
