Lydia szeme elborult.
— Te egy irigy, gonosz dög vagy! — visította, s felém lépett. — Mindig is féltékeny voltál rám! Mert én gyönyörű vagyok, mert engem szeretnek, téged meg senki sem akar! Csak azért jöttél ide, hogy tönkretedd a napomat! Ez az én esküvőm!
— Valóban a te esküvőd — szólalt meg William, s a zsebéből elővett egy vékony, fekete bőrtokot. A tokból egy halom kinyomtatott banki bizonylatot és átutalási elismervényt húzott elő. — Mielőtt idejöttem volna, Emily barátjaként megkértem, hogy mutassa meg a tranzakciókat. Mivel én vagyok az esküvői szervező cég egyik fő részvényese és Richard gyerekkori barátja, pontosan tudom, melyik számláról érkeztek a pénzek.
William odaadta a papírokat Richard anyjának.
— Az összes előleget Emily személyes számlájáról utalták át. Egyetlen dollár sem érkezett a szüleitektől, Lydia. Emily nem kölcsönadta ezt a pénzt. Ti soha nem írtatok alá adóslevelet. Megszoktátok, hogy ő fizet, ti pedig learatjátok a babérokat.
Richard anyja átfutotta a papírokat. Az arca, mint a márvány, úgy kővé dermedt. Lassan felnézett Lydiára, majd a fia felé fordult.
— Richard… te erről tudtál?
— Esküszöm, anya, én nem! — vágta rá pánikba esve a fiú. — Lydia azt mondta, hogy a nővére csak ajándékba adta a dekorációt!
— Ajándékba? — nevetett fel William halkan. — Egy olyan nővérnek, akit a 23-as asztalhoz ültetnek a konyhai hulladéktároló mellé, mert nem illik a „tökéletes család” képébe?
Lydia összeroppant. A lábai megremegtek, s ha apám nem kapja el a karját, lezuhant volna a parkettára. Zokogni kezdett, de ez már nem az a mesterkélt, bájos sírás volt, amit a családom évtizedeken át megszokott tőle. Ez a leleplezett, hisztérikus gyermek tombolása volt.
— Gyűlöllek! — üvöltötte felém Lydia. — Gyűlöllek, Emily! Tűnj el innen! Tűnj el az életemből!
Ránéztem a nővéremre. Arra a lányra, akit egykor védelmeztem, akiért gyerekkoromban elvállaltam a büntetéseket, s akinek a boldogságáért elhittem, hogy nekem mindig a háttérben kell maradnom.
