Most nem éreztem haragot. Nem éreztem bosszúvágyat sem. Csupán egy mérhetetlen, megkönnyebbült csendet a lelkemben.
— Örömmel, Lydia — mondtam halkan.
Odaléptem az egyetlen székkel ellátott 23-as asztalhoz. Felemeltem a táskámat. Megálltam a szüleim előtt, akik döbbenten, szégyenkezve álltak a suttogó vendégsereg gyűrűjében.
— A számlákat, amelyeket eddig kifizettem, ajándéknak tekinthetitek — mondtam a szüleimnek. — Ez volt az utolsó részlet a családi adósságomból, amit ti találtatok ki számomra. Mától kezdve az építési vállalkozásom, a lakásom és az életem nem a ti erőforrásotok többé. Ne hívjatok, ha pénzre van szükségetek. Mert a telefonszámom megváltozott.
Megfordultam, s a sarkamon elindulva a kijárat felé vettem az irányt.
William mellém lépett. Nem szólt semmit, csak felajánlotta a karját.
Ahogy kiléptünk a bálteremből a hűvös, csillagos éjszakába, a szellő végigsimított az arcomon. A bálteremből még átszűrődött Lydia sírása és Richard anyjának éles, kérdezősködő hangja, de a hangok lassan elhalványultak a távolsággal.
William kinyitotta a kocsija ajtaját.
— Hová mehetünk? — kérdezte halkan, miközben rám nézett a holdfényben. A szemeiben semmilyen sajnálat nem volt. Csak tisztelet és valami más, mélyebb, melegebb érzés.
Ránéztem a férfira, aki egyetlen éjszaka alatt meglátta bennem azt a nőt, akit a saját családom kilenc évig próbált eltemetni.
— Bárhová, William — mosolyodtam el életemben először igazán, szabadon. — Bárhová, ahol nem kell 23-as asztalhoz ülnöm.
A kocsi elindult az éjszakába, s a visszapillantó tükörben néztem, ahogy az esküvői helyszín fényei lassan végleg elmerülnek a sötétségben. Nem voltam többé a megbízható szobalány. Nem voltam többé a néma lány a konyhaajtó mellett.
Végre önmagam voltam.
VÉGE
