— Miről beszél ez a férfi, Richard? — kérdezte az anyósa éles, arisztokratikus hangon. — Önök azt mondták, hogy a menyasszony családja hozzájárult a költségekhez, de a fotóst, a virágdekorációt és a helyszíni felárat a ti megtakarításaitokból fedeztétek!
Richard zavartan vakargatta a nyakát. A vagyonos, jóházból való fiatalember hirtelen nagyon kicsinek és tájékozatlannak tűnt.
— Én… én úgy tudtam… Lydia azt mondta, hogy az apja intézte a kifizetéseket — dadogta Richard, s feleségére nézett.
— Mert apám intézte volna! — vágott közbe Lydia hisztérikusan, s a szemeiből gyűlölet izzott felém. — Emily csak kölcsönadott egy kis aprót! Családi segítség volt! Vissza akartuk fizetni!
— Ötezer dollár a fotósra — léptem előre egyet, kiszabadítva magam William védelmező öleléséből.
Először életemben nem hallgattam. Nem hajtottam le a fejem. A szívem kalapált a bordáim mögött, de a hangom, mint egy építési vezetőé a munkaterületen, teljesen tiszta és parancsoló volt.
— Hétezer dollár a kézzel monogramozott, importált szalvétákra és a virágkompozíciókra — folytattam, végignézve a jelenlévők döbbent arcán. — Háromezer dollár a zenekarnak az utolsó pillanatban felmerült felárra, mert a menyasszony elfelejtette átutalni a foglalót. És további négyezer dollár a szüleimnek, hogy ki tudják fizetni a saját elegáns ruháikat, mert „nem akartad, hogy szégyent hozzanak rád” a tehetős apósod előtt.
A teremben olyan csend lett, hogy a konyhai ajtó mögül átszűrődő tányércsörrenést is meg lehetett hallani.
— Emily, ezt ne! — sziszegte anyám, s megpróbálta megragadni a karomat. — Ne csinálj jelenetet! Mit fognak gondolni a vendégek?!
— Azt, amit eddig is gondolniuk kellett volna — néztem anyám szemébe. — Hogy az elmúlt harminc évben nem gyereket neveltetek, hanem egy szobalányt és egy bankautomatát. Aki soha nem volt elég jó ahhoz, hogy veletek üljön az asztalnál, de mindig elég jó volt ahhoz, hogy kifizesse a számláitokat.
