A konyhában fojtogató, elviselhetetlen csend uralkodott. Az ünnepi ebédlőasztal mellett ülő rokonság – a sógorok, a sógornők, az unokatestvérek és maga a férjem, Mark – kővé dermedve bálmulták a nyitott szemeteskukát. A kuka alján ott feküdt a porcelán tálaló, benne a több órás munkámmal elkészített sült, amit Margaret egyetlen teátrális, megvető mozdulattal söpört le a kezemből, mielőtt kijelentette volna: „Talán egyszer megtanulod, hogyan gondoskodj rendesen a fiamról.”
Margaret még mindig ott állt előttem. A teste feszült volt a diadaltól, a szemeiben pedig az a jól ismert, gőgös felsőbbrendűség izzott, amellyel az elmúlt hét évben minden egyes családi összejövetelen szisztematikusan próbált megalázni. Arra várt, hogy megsértődjek. Arra várt, hogy sírva fakadjak, hogy kiabálni kezdjek, vagy hogy a kukába nyúlva próbáljam menteni a menthetőt – mert akkor megkapta volna a tökéletes indokot arra, hogy az egész család előtt hisztérikusnak és alkalmatlannak tituláljon.
De nem tettem semmit.
Nem nyúltam a szemetesbe. Nem emeltem fel a hangom. Egyetlen izom sem rándult meg az arcomon.
Lassan, kimérten kibontottam a kötényem megkötőjét a derekamon. Összehajtogattam a fehér vásznat, s élére hajtva rátettem a konyhapultra. A mozdulataim olyan higadtak és kimértek voltak, mintha egy szertartást végeznék.
Aztán benyúltam a kabátom belső zsebébe, amit az előszobai akasztóról vettem le még a vacsora előtt, és elővettem a vastag, lepecsételt borítékot.
Margaret gúnyos mosolya halványodni kezdett, ahogy meglátta a papírt.
— Mi az? — kérdezte élesen, s a hangjába először vegyült egy leheletnyi bizonytalanság. — Valami sértődött búcsúlevél? Azt hiszed, ha itt drámázol, bárki is sajnálni fog?
Nem válaszoltam neki. Előreléptem két lépést, s a lepecsételt borítékot nem Margaretnek, hanem a férjemnek, Marknak nyújtottam át.
Mark, aki addig a székén ülve, lehajtott fejjel bámulta a padlót – ahogy az elmúlt hét évben mindig tehetetlenül hallgatott, amikor az anyja velem alázatoskodott – lassan felnézett. Az arca sápadt volt.
