— Nem számít, hogy tudta-e — néztem a férjemre, s a hangomból hirtelen minden hidegség elpárolgott; már csak a szomorúság maradt a helyén. — Hét éven át néztem, ahogy hagyod, hogy ez a nő eltaposson engem. Minden egyes vasárnapi ebédnél, minden egyes ünnepkor hagyod, hogy sértéseket vágjon a fejemhez. Ma este kifizettem a családotok szabadságát. Megvettem a tisztességeteket. De cserébe elveszítettél engem.
— Sarah, kérlek, beszéld meg velem! — könyörgött Mark, s a szemeiből kicsordultak a könnyek. — Visszavonhatjuk a papírokat! Anya bocsánatot fog kérni!
Margaret, akinek az egoja még a teljes összeomlás szélén is megpróbált életben maradni, felháborodottan kapta fel a fejét:
— Én? Bocsánatot?! Mark, a fiam vagy, nem hagyhatod, hogy így beszéljen velünk!
— Kussolj végre, anya! — üvöltötte fel Mark, s a hangja úgy csattant a konyhában, mint egy ostorcsapás. Most először életében kiabált az anyjával. — Kussolj! Épp most tetted tönkre az életemet! Elveszítettem a nőt, aki megmentett minket a hajléktalanságtól, mert te nem bírtad elviselni, hogy nem te vagy a középpontban!
Ránéztem az összeomló családra. A rokonság lesütött szemmel ült az asztalnál. Margaret megtörten, megsemmisülve rogyott le a legközelebbi székre, míg Mark zokogva próbált a nyomba lépni.
Felemeltem a kabátomat a szék támlájáról, s a vállamra vetettem.
— A fizetési haladék, amit a banknak biztosítottam, harminc nap múlva lejár — mondtam a küszöbről visszanézve. — Amennyiben a válási papírokat aláírod, Mark, az adósság átkerül a saját cégedre, és nem terhelem rá a házra. Ha nem írod alá… az ügyvédem hitelezői igényként fogja lefoglalni ezt az ingatlant.
Nem vártam meg a választ.
Megfordultam, kinyitottam a bejárati ajtót, s kiléptem a hűvös, esti levegőre. A mögöttem bezáródó ajtó hangja végleg elvágta a múltat.
Nem volt bennem harag. Nem volt bennem vágy a bosszúrá. Csak a tiszta, megbonthatatlan belső béke.
